A marketing fejlődése

Termelésorientált korszak („pre marketing”): a piaci kereslet még kissé meghaladja a kínálatot. A vállalkozások a termelés növelését tekintik fő feladatuknak. Termelési szemlélet jellemző, a marketinget (mint elosztást) teljes mértékben ennek rendelik alá. Értékesítés-orientált korszak: a technikai fejlődés és az újonnan létrejött vállalkozások nagy száma árubőséget teremt a piacon. A termékmennyiség meghaladja a piac felvevőképességét, így az értékesítés kap prioritást. A fogyasztók befolyásolása az első számú cél. A vállalkozások azt akarják eladni, amit megtermeltek. Agresszív értékesítési módszerek, emelkedő reklámkiadások és a rendkívül erős konkurenciaharc jellemzi. Fogyasztóorientált korszak: Szlogenje: „Őfelsége a vevő…”. Az igények differenciálódtak. A fogyasztókat homogén csoportokba sorolják és e csoportok igényeit mérik fel. Cél a célpiacok körülhatárolása, a kiválasztott célcsoportok igényeinek kielégítése. A vállalkozások és vevőik között kétirányú kapcsolat áll fenn. A marketing feladata a fogyasztói szükségletek és igények feltárása, az ezt kielégítő termékek és szolgáltatások kifejlesztése, előállítása és eljuttatása a vevőkhöz. A piaci siker érdekében mindezt a versenytáraknál gyorsabban és hatékonyabban kell megtenni. A termékek már egyre rövidebb időt töltenek a piacon. Növekszik a döntés-előkészítés és stratégiaalkotás fontossága. Társadalomorientált korszak: Egyénre szabott kínálat kialakítása, fenyegető veszélyek felismerése. Három tényező összhangját kell megteremteni: a vállalati nyereség, a fogyasztói igények és a társadalmi érdekek. Cégek marketing szemléletű vezetésén túl

Biztosítások csoportosítása

A biztosításokat többféle szempont szerint csoportosíthatjuk. A biztosítás tárgya szerint megkülönböztethetünk személy- és vagyonbiztosítást. A kár jellege szerint léteznek kár- és összegbiztosítások. S végül a tartalékképzés szempontjából elválaszthatjuk az élet- és nem-élet-biztosítási területet.

A különböző felosztások más és más szempontokon alapulnak, tehát elvileg nyugodtan létezhetnek egymás mellett. Sok esetben valóban ez is a helyzet. Sokszor használjuk egy szövegen belül a kárbiztosítás, a nem életbiztosítás és a személybiztosítás fogalmakat. A gyakorlatban azonban egyes felosztásoknak a biztosító belső szervezetére nézve eltérő konzekvenciái vannak, s ezért, mint egymás alternatívái jelenhetnek meg. A szabályozás is meghatározhatja, hogy mi az elsődleges felosztás. Ez a helyzet jelenleg Magyarországon, ahol az uniós szabályozás miatt a biztosításokat elsődlegesen élet- és nem életbiztosításokra osztjuk. De vegyük sorba a dolgokat. Először tisztázzuk néhány fogalom jelentését, és szóljunk néhány szót a kártérítések lehetséges formáiról.

Biztosítási összeg: a biztosító által a biztosítási szerződés alapján teljesítendő kifizetés maximális összege.

Biztosítható érték: a biztosítás tárgyának értéke.

A kár nagysága: a bekövetkezett kár, veszteség tényleges értéke. Kárösszeg: a biztosító által alkalmazott kártérítési rend alapján a konkrét esetben a kár nagysága és a biztosítható érték alapján meghatározott összeg.

Kártérítés összege: a kárösszegből ténylegesen

Árfolyamok gazdasági hatása

A valutaárfolyam makro- és mikrogazdasági szempontból egyaránt kulcsfontosságú tényező. A valutaárfolyam – a valuta ára – valamennyi termék külső piaci versenyképességének döntő tényezője. Hogy milyen az adott gazdaság reál és pénzügyi aktívái iránt a nemzetközi kereslet az döntő mértékben függ azok relatív árától, azaz külföldi valutá(k)ban kifejezett árszintjétől.

Ha a hazai valuta ára túlzottan magas, a külföldi devizában kifejezett termékárak is magasak lesznek. Köznapi megfogalmazás szerint az országot drágának tartják a partnerek. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy az ország mind kevesebb terméket tud külföldön eladni, s várhatóan csökken a külföldiek érdeklődése a hazai pénzügyi aktívák (befektetési lehetőségek) iránt is; romlik a fizetési mérleg. Ekkor a külföldi partnerek jogosan arra számítanak, hogy jelentősebb változások következnek be a gazdaság működési feltételeiben. Azt nem lehet előre pontosan felmérni, hogy e változásokat a piaci mechanizmusok vagy kormányzati lépések (gazdaságpolitikai döntések) idézik-e elő, de a bizonytalanság mindenképpen tovább gyengíti az ország nemzetközi gazdasági pozícióját. (Jogosan feltételezhető devizális korlátozások életbe léptetése, tőkeforgalmi ellenőrzés bevezetése, vagy mindenekelőtt az árfolyam esése)

A túlzottan alacsony árfolyam hatása fentiekkel ellentétesek, általában (rövid távon) javítja a fizetési mérleget. Ez bizonyos szempontból ugyanolyan káros következményekkel járhat. Az egyensúlyhiány önmagában zavaró, hiszen a működési feltételek változását valószínűsíti.

WTO

A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO)

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gazdasági intézmény, amely a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betartatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által kötik, szorgalmazzák a világ kereskedő nemzetei. Noha országok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a termékek és szolgáltatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése. A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf.

A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők:

Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékhatások nélkül. Ennek lényege a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabályokkal, s betartsák azokat. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatása is. A nemzetközi kereskedelem sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időnként a kereskedelmi “háborúktól”. A WTO feladata éppen ezek megelőzése, illetve rendezése. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése. A kereskedelmi kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek. Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E

GATT

Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade – GATT)

A II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is. A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation – ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947-ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizottságot is felállítottak az ITO érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizo-nyultak. A résztvevők 1947. október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe léptetik. Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése.

Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be” pályafutását, amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO) 1995. január 1-jei dátummal.

A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely szervezetként funkcionált titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi szervezetként.) Ugyanilyen

Szolgáltatások a nemzetközi kereskedelemben

Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások – sajátos tulajdonságaik miatt – nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk” (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel”, vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások).

A szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének kapcsán többen felvetették a kérdést, hogy vajon mely országoknak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem területén? Amennyiben a szolgáltatásokat a fizikai árukhoz hasonlóan korlátok nélkül lehetne exportálni, akkor a fejlett és fejlődő országok szolgáltatásainak eltérő árszínvonala és a termelékenységi korlátok miatt a komparatív költségelőnyök a fejlődő országok oldalán lennének. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásoknak csak egy hányada lehet nemzetközi kereskedelem tárgya, főleg azok, amelyekben a szellemi és fizikai tőke játssza a döntő szerepet, ahol viszont a fejlett világnak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben a fejlődő világ országaihoz képest. Ez a gondolatmenet – ha kiterjesztjük a szolgáltatások teljes szférájára – azt sugallja, hogy a fejlett országoknak a szolgáltatások, a fejlődőknek pedig (legalábbis a

A hazai jövedelem védelme

Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket.

A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelők aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Hasonlóképpen fenyegeti a belföldi munkavállalót az olcsó külföldi munkaerő bevándorlása. Ez az érvelés elengedő okot szolgáltat a vámok fenntartására, melyek megóvják a veszélyeztetett hazai termékeket és azok előállítóit.

Ugyanez az érvelés természetesen megjelenhet a relatíve olcsó tőke esetében is. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külföldi termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik.

Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A bérszínvonalbeli különbségek ugyanis általában a termelékenység ellentétes irányú eltérésével járnak együtt, vagyis az alacsony bérszínvonalú országban a termelékenység alacsony és fordítva. A fejlődő országok alacsony bérszínvonala a szakképzettség gyenge voltára, a kevéssé hatékony gazdasági és

Fejletlen iparágak védelme

A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List.

Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket.

A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat vé­deni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és poten­ciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozat­nagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. Ennek egyrészt technikai okai vannak, másrészt a kereslet is csak fokozatosan bővül. A fejlődő iparágakat akkor érdemes támogatni, ha arra számítanak, hogy a termék a jövőben életképes lesz a hazai piacon (lesz rá elegendő kereslet), és a termelők képesek lesznek elérni a gazdaságos üzemméretet.

A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró

Nemzetközi adósságkezelés

Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan. A felhalmozott adósságtömeg piaci feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható. Milyen lehetőségei vannak egy eladósodott országnak az adósságteher könnyítésére?

A kölcsönök visszafizetésének moratóriuma

A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre. Ezt a lehetőséget természetesen nem minden ország használhatja ki. Csak olyan – mint például Brazília – akik olyan egyéb politikai vagy gazdasági előnnyel rendelkeznek, mely fontos a hitelezők számára, így remélhetik, hogy az egyoldalú moratórium bejelentése következtében nem vezetnek be ellenük gazdasági szankciókat.

A tartozások átütemezése

Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül befolyásolja (például emeli a kamatot). Az eljárás a Párizsi Klubhoz – hivatalos kölcsönök esetén – vagy a Londoni Klubhoz – magánhitelek esetén – benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új hitelfeltételeket. Sajnos a problémát – az esetek többségén – ez

A gazdasági és monetáris unió

Az un. Egységes Európai Piac tervét illetően a döntés az 1985. júniusi milánói csúcsértekezleten született. Megteremtése érdekében a Bizottság előterjesztette a Fehér Könyvet, ami mintegy 300 feladatot tűzött ki, végrehajtási ideje pedig 1992. év december hó 31.

A Fehér Könyv az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad és korlátlan mozgását tűzte ki célul. Eszerint az egységes európai piac érdekében fizikai, technikai és pénzügyi akadályok felszámolására van szükség.

Fizikai akadályok megszüntetése

A nemzeti határokon történő ellenőrzése megszüntetését jelenti. 1968. után a vámok eltörlése ellenére az áruk mozgásának ellenőrzését több okból is fenn kellett tartani. A közös külső vámok ellenére egyes tagországok eltérő nemzeti kvótákat alkalmaztak, melyeket eredetellenőrzés nélkül könnyedén ki lehetett volna játszani.

Az egységes európai piac azt jelenti, hogy 1992. után a kvótákat már közösségi szinten alkalmazzák és kifelé egységesítik a különböző biztonsági, környezeti és eü. előírásokat. Az áruk mozgásának nyilvántartására számítógépes rendszert vezettek be.

A határellenőrzés felszámolásával az állampolgárok a közösségen belül útlevél nélkül, szabadon utazhattak, letelepedhettek, tanulhattak, munkát vállalhattak. Ezt szabályozta a Schengeni megállapodás, melyet 9 tagország fogadott el. Az állampolgárok egyenlő jogokkal vehetik igénybe más országok szociális juttatásait. A Közösségen kívüli utazásokra egységes útlevelet vezettek be.

Technikai akadályok megszüntetése