2010. január 8. A monetáris rendszer feladata a gazdaság pénzellátásának a biztosítása. A belső értékkel nem rendelkező pénzrendszerekben a pénz a bankrendszer passzívája. Másképpen fogalmazva: a mai pénzt a bankrendszer teremti. A monetáris rendszer maga is tagolt, többféle intézmény működésének eredménye.
A rendszer szabályozó és irányító eleme a monetáris hatóság. Ennek szerepe az elsődleges likviditás (készpénz) kibocsátása (emisszió), a rendszer többi elemének pénzteremtő képességének szabályozása és befolyásolása, a belföldi fizetési rendszer szabályozása és működtetése, a hazai fizetőeszköz külföldi országok fizetőeszközeihez való viszonyának meghatározása, a pénzrendszer működésével kapcsolatos bizalom fenntartása A monetáris hatóság sok ponton közvetlen kapcsolatban van kormányzattal, a kormányzati szektor részének is tekinthető.
A rendszer másik elemét a kereskedelmi bankok jelentik, amelyek betéteket gyűjtenek, kölcsönöket nyújtanak, elszámolási számlákat vezetnek és így képesek magukra szóló követelést (másodlagos likviditást, számlapénz) teremteni. A betétek gyűjtése és azok kikölcsönzése pénzügyi közvetítő tevékenység, mint ilyen tőkepiaci tevékenység. A bankok üzleti vállalkozások, működésüket közvetlenül az üzleti szervezetekre jellemző célok (terjeszkedés, profitabilitás, vállalati érték növelése) követése jellemzi.
A bankokkal szemben további elvárás a likviditás, az idegen források visszafizetésének képessége, valamint a hosszú távú fizetőképesség, a szolvencia fenntartása. E célok és elvárások egymásnak ellentmondanak, ezért a „mágikus háromszögnek” is nevezik a célfüggvény
2010. január 8. A dezintermediáció azt jelenti, hogy a legjobb vállalkozások a pénzintézeti rendszert megkerülve, közvetlenül a pénzpiacon szereznek forrásokat. Ha ez nagy mértéket ölt, a bankok hitelportfóliója romlik. Ennek ellenére a kereskedelmi bankok fõ tevékenységi köre a vállalati szektor hitelezése, illetve a vállalatok, vállalkozások számára pénzügyi szolgáltatások nyújtása.
2010. január 8. Tegyük fel, hogy a nem pénzügyi szereplők birtokában van egy adott pillanatban KP értékű készpénz, amely kiindulásként azonos az összes pénzmennyiséggel. A pénz egy részét a gazdasági szereplők készpénz kímélő fizetési módok alkalmazása miatt bankba teszik. A pénzforgalom készpénz hányada sok tényező (szokások, szabályozás, technikai feltételek, várakozások stb.) függvénye. Ha a szereplők pénzük x-ed hányadát tartják készpénzben, akkor a bankbetét (számlapénz) nagysága KP(1-x). A kereskedelmi bankok e betéteket azért gyűjtik, hogy azokat, megfelelő haszon (marzs) fejében tovább kölcsönözzék. A bankok óvatosak és arra az esetre, ha betétesek egy része készpénzhez kíván jutni y nagyságú tartalékot képeznek. Kihitelezhető forrásaik a mindenkori betéteik (1-y)-szorosa. Az egyes kereskedelmi bankok – úgy tűnik – nem teremtenek pénzt, pusztán tovább kölcsönzik a betéteket. A kereskedelmi bankok KP(1-x)(1-y) hitelt képesek nyújtani. Hogy néz ki ebben az esetben a gazdaságban lévő pénzmennyiség?
Ez nem más, mint M1= KPx+KP(1-x)+KP(1-x)(1-y)
A hitelnyújtás után a pénz csak kisebb része marad készpénzben, nagyobb része fizetésre szolgáló betét, a kereskedelmi bank szempontjából kikölcsönözhető pénz. A kereskedelmi bankok pénzügyi közvetítő tevékenysége eredményeként a pénzmennyiség megsokszorozódik. Ezt pénz multiplikációnak nevezzük. Ennek működése az előbbi példa folytatásából a következőképpen mutatható be. Jelöljük a különböző időpontokat felső index-szel. A kiinduló
2010. január 8. Azok az üzleti alapon működő bankok, amelyek fel vannak hatalmazva betétgyűjtésre, hitelnyújtásra és folyószámla vezetésre. E három banki műveletre való felhatalmazással alkalmasak pénzteremtésre. Az általuk teremtett pénz a kereskedelmi banki pénz. Tipikus esetben a kereskedelmi bankok vannak közvetlen kapcsolatban a nem monetáris szereplők többségével. Ezek a szervezetek bonyolítják a háztartások, nem pénzügyi vállalatok, nem monetáris pénzügyi szolgáltatók és a helyi önkormányzatok és speciális állami alapok pénzforgalmát, gyűjtik megtakarításaikat (átmenetileg szabad pénzeszközeiket) és finanszírozási szolgáltatásokat is nyújtanak nekik. A bankok megtakarítások összegyűjtésével és kihelyezésével volumen és lejárati transzformációt hajtanak végre. Az egyes megtakarítások nagysága, futamideje szükségszerűen eltér az igénylők finanszírozási igényének pénzvolumenétől és a finanszírozás szükséges időtávjától. A megtakarítók közvetlenül a betétgyűjtő intézménnyel állnak kapcsolatban, számukra közömbös a bank által finanszírozott beruházás. A bankok a pénzteremtés mellett pénzügyi közvetítést is végeznek, mint ilyenek a tőkepiac szereplői is.
2010. január 7. Árfolyamrögzítés esetében a jegybank garanciát vállal arra, hogy az ország devizájának egy másik (horgony-)devizához vagy devizakosárhoz kapcsolódó árfolyamát egy meghatározott szinten, vagy szűk sávon belül tartja. Ha a horgonydevizát kibocsátó ország inflációja alacsony, akkor nyitott gazdaságokban az árfolyam stabilizálásán keresztül a legtöbb esetben közvetve az árszínvonalat is stabilizálja jegybank, mintegy importálva a horgonydeviza országának árstabilitását.
Rögzített árfolyamos rendszerben a jegybank általában nem képes önálló kamatpolitikát folytatni. Az irányadó kamat szintje gyakorlatilag követi a horgonydevizát kibocsátó ország kamatszintjét, hosszabb távú eltérések csak abban az esetben lehetségesek, ha a belföldi és külföldi szereplők közötti tőkeáramlást jogi eszközökkel korlátozzák, azaz a deviza konvertibilitását csökkentik. Az árfolyam rövid távú elmozdulásainak ellensúlyozására a jegybank devizapiaci intervenciók keretében végrehajtott devizaeladási és -vásárlási műveleteket hajt végre.
Az árfolyamrögzítés előnye a rendszer egyszerűsége és átláthatósága. Hátránya ugyanakkor egyrészt, hogy a rögzített árfolyam hitelességének fenntartásához nagy mennyiségű külföldi devizatartalék felhalmozására van szükség, ami drága. Másrészt az árfolyamrögzítés hitelességét nehéz megőrizni: az árfolyamrögzítéseknek gyakran leértékeléssel járó valutaválságok vetnek véget, melyek után az ország gazdasága akár évekre is recesszióba süllyedhet.
Az MNB által 1995 és 2001 között követett csúszó leértékelés az árfolyamrögzítés egy speciális fajtája. A hazai monetáris rendszernek 2008. február 25-ig részét
2010. január 7. A fundamentális elemzők alapfeltevése, hogy az adott piac legalább gyengén hatékony, azaz a múltbeli árfolyam-alakulás elemzésével nem érhető el a piac átlagát tartósan meghaladó hozam egy adott kockázati szint elfogadása mellett. Az árfolyamok jövőbeli alakulását ebből következően azok a jövőben véletlenszerű időpontokban keletkező új információk fogják meghatározni, amelyek folyamatosan beépülnek az értékpapírok árfolyamába.
A fundamentális elemzés célja tehát annak megállapítása, hogy milyen gazdasági tényezők hatnak egy értékpapír árfolyamára, és ezek változása hogyan épül be az árfolyamokba. A fundamentális elemzők ennek megfelelően felállítanak egy gazdasági értékelési modellt, ami lehet végtelenül egyszerű, de nagyon összetett és kifinomult is, és amelyben azonosítják az értékpapír értékét meghatározó tényezőket és ezek összefüggéseit. Ezek a modellek, bár sok tekintetben jelentősen eltérnek egymástól, végkövetkeztetésükben közösek: végeredményben minden értékpapír fundamentális, közgazdasági értelemben vett (belső) értékét a kibocsátó vállalat várható jövőbeli jövedelemárama, illetve annak jelenbeli értéke határozza meg. Így a fundamentális elemzési modellek ennek a jövedelemáramnak a megragadására (pl. üzemi eredmény, EBIT, adózás utáni eredmény, egy részvényre jutó eredmény, egy részvényre jutó cash flow stb.), lehető legpontosabb előrejelzésére és a jövedelemre ható tényezőkre vonatkozó új információk gyors beépíthetőségére törekszenek.
Az értékpapírok árfolyamát meghatározó gazdasági tényezők kiválasztása és elemzése általában három szinten történik, amelyek
2010. január 7. A technikai elemzők, akiket másképpen „chartistáknak” is neveznek, arra a feltételezésre alapozzák előrejelzéseiket, hogy az egyes részvények árfolyamának, forgalmának és egyéb piaci jellemzőinek múltbeli alakulása meghatározza az árfolyam jövőbeli alakulását, a múltbeli adatok elemzése tehát hozzásegíthet a jövőbeli árfolyamok előrejelzéséhez. Elemzési tevékenységük éppen ezért arra irányul, hogy a kiválasztott részvény árfolyamának, esetleg egy index alakulásának statisztikai és grafikai vizsgálata segítségével olyan információkat szűrjenek le, amelyek segítségével a piac átlagánál jobb előrejelzéseket adhatnak. A múltbeli adatokat leíró grafikonokon (chartokon) megpróbálnak szabályosan ismétlődő alakzatokat (trendeket, trendfordulókat, alsó és felső lélektani küszöböket, speciális alakzatokat, mint például fej-váll alakzatok stb.) azonosítani, és ezek jövőbeli ismételt előfordulását a lehető legpontosabban előre jelezni.
Fontos észrevennünk, hogy a szigorú értelemben vett technikai elemzők nem fordítanak igazán figyelmet a vizsgált papír kibocsátójának tényleges gazdasági környezetére és tevékenységére, következtetéseiket kizárólag a múltbeli adatokon alapuló statisztikák elemzésére alapozzák. A technikai elemzők vélekedése szerint a piac szereplőinek rendelkezésére álló múltbeli információk még nem tükröződnek teljes mértékben a mai árfolyamokban, azok kifinomult elemzése a piac átlagát meghaladó hozamot eredményezhet. Az elemzők és az elemzéseket felhasználó befektetők közötti verseny tehát a minél teljeskörűbb, kifinomultabb és gyorsabb statisztikai elemzésekre összpontosul.
2010. január 7. Az osztalékhozam arra a kérdésre ad választ, hogy ha a jelenlegi árfolyamon megvásárolunk egy részvényt, akkor a részvény osztalékkifizetései milyen hozamot jelentenek számunkra. A mutató számlálójában az egy részvényre jutó elmúlt időszaki vagy várható jövőbeli osztalék szerepel, míg nevezőjében a részvény aktuális árfolyama.
A mutató értéke azoknál a részvényeknél használható jól elemzési célokra, amelyek osztalékpolitikája stabil, osztalékainak szintje hosszú távon állandó volt, és várhatóan állandó is marad, vagy amelyeknél az osztalékok egyenletesen növekszenek.
Az osztalékhozam-mutató ökölszabály szerint a kincstárjegyek hozamával kell megegyezzen hosszútáv átlagában, és a részvénypiac akkor kezd túlértékeltté válni, amikor az osztalékhozam a rövid lejáratú állampapír-hozamoknál tartósan alacsonyabb. Az USA tőkepiacán az osztalékhozam és a kincstárjegy hozamok durván 3 százalék körül alakultak az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor az osztalékhozam alakulását az árfolyamon túlmenően az osztalékpolitika is befolyásolja, és a magas növekedésű, alacsony osztalékot fizető társaságok a fenti ökölszabályt követve soha nem jutnának megfelelő árazáshoz. [Tőzsdei szakvizsga felkészítő]
2010. január 7. A P/BV (Price/Book Value) mutató egy részvény könyv szerinti értékét, vagyis az egy részvényre jutó saját tőkét viszonyítja a részvény árához. Ez a mutató különösen fontos azokban az iparágakban, így például a pénzintézeti szektorban, ahol az éves eredményadatok volatilitása nagy, így a P/E-mutató kevéssé használható.
A mutató azt számszerűsíti, hogy a várható jövedelemáramlások által beárazódó részvény mögött milyen tényleges – eszközökben megtestesülő – fizikai fedezet biztosított. Ennek megfelelően, például egy 1-nél kisebb P/BV-mutató esetében egy befektetőnek már csak azért is olcsónak tűnhet egy adott részvény, historikus eszközértéken is többet ér. Természetesen a P/BV-mutató értéke a legritkább esetben 1, általában egynél nagyobb szám. Ennek több oka is van, így például:
Bizonyos immateriális eszközök sokszor nem szerepelnek a mérlegben (pl. olajtársaságok természeti olajtartalékai), miközben cash flow-t, illetve jövedelmet generálnak, így felfelé eltérítik a piaci árfolyamot. Ciklikus iparágakban tevékenykedő vállalatok esetében például a nyereség várható csökkenése a ciklus kedvezőtlen ága közeledtével lefelé nyomja a piaci árat, míg a mérlegben mindez még nem tükröződik. Ugyanezen logikával a nagy növekedési kilátásokkal rendelkező cégek részvényárfolyama akár többszöröse is lehet az egy részvényre jutó könyv szerinti értéknek. Az infláció is eltéríti egymástól a számlálót és a nevezőt.
2010. január 7. A P/E-mutatóval kapcsolatos problémák valamint a cash-flow alapú mutatók esetében a cash-flow számításának nehézsége miatt különösen a magas tőkeáttételű, ugyanakkor stabil cash-flow-t termelő ágazatok (pl. távközlés, energiaipar) értékelésére elterjedt mutató a kétségtelenül jóval bonyolultabb EV/EBDIT (EV–Enterprise Value) hányados, amely a cég tartós finanszírozásának piaci értékét (EV) viszonyítja egy, a finanszírozás hatásait nem tartalmazó eredményadathoz (EBDIT – amortizáció, kamat és adó előtti eredmény), amellyel az EV/EBDIT-mutató kiszűri a társaságok eltérő tőkeszerkezetéből, amortizációs politikájából és adózásából fakadó különbségeket, és ezzel lehetővé teszi piaci alapú összehasonlításukat. A mutató elemei:
EV = Piaci kapitalizáció + hosszú távú hitelfinanszírozás – szabad pénzeszközök
EBDIT = Adózott eredmény + értékcsökkenés + kamatkiadások + adók
Miközben a nevezőben szereplő mutató az operatív cash-flow tartalmát közelíti, a számlálóban szereplő cégérték a forgótőkét kiszűrve a tartós forrásokkal finanszírozott eszközértéknek felel meg. A mutató jelentősége, hogy az így kalkulált eszközöket és az általuk termelt cash-flow-t vetíti egymásra, ezáltal a P/E vagy a P/CF mutatóval szemben figyelembe veszi a finanszírozási szerkezet hatásait, és az eszközök által termelt teljes jövedelmet (működési költségek levonása után) és nemcsak a nyereséget (vagy nettó cash-flow-t) tekinti eredménynek.
A mutató inverze az EBDIT/EV ugyanakkor megtérülési rátát számol, és
|
|
Legfrissebb hozzászólások