Finanszírozási társaságok

A finanszírozási társaságok (finance companies) az USA tőkepiacának jellegzetes szereplői. Kis összegű, többnyire rövid lejáratú fogyasztási vagy üzleti célú hiteleket nyújtanak. Forrásaik nem betétekből, hanem értékpapír-kibocsátásból származnak, vagy kereskedelmi bankok refinanszírozzák ezeket. Gyakran valamely kereskedelmi bank leányvállalataként működnek. Kialakulásuk nagyrészt annak köszönhető, hogy nem vonatkoznak rájuk a betétgyűjtő intézetekre érvényes szabályozások.

Biztosítók mint pénzügyi közvetítők

A biztosítók és a különféle nem állami nyugdíjalapok fontos szerepet játszanak a megtakarítások ideiglenes újraelosztásában, bár többnyire tevékenységüknek nem ezt az oldalát szokás hangsúlyozni. Az általuk összegyűjtött pénzalapok felhasználásának csak az egyik fele az, hogy kártérítéseket fizessenek, illetve nyugdíjakat folyósítsanak ügyfeleiknek. Ilyen jellegű kifizetéseik a bankok (takarékpénztárak) betét–visszafizetéseivel rokon. A bankok tevékenysége nyilvánvalóan nem korlátozódik a betétek gyűjtésére és visszafizetésére, hanem a hitelkihelyezések kamatbevételeiből képesek kamatot fizetni a betéteseknek, illetve fedezni az üzemvitel költségeit. Hasonlóan, a biztosítóintézetek tevékenysége sem korlátozódhat a biztosítási díjak beszedésére és a kártérítések kifizetésére. Ugyanilyen fontos eleme ezen intézetek működésének az általuk összegyűjtött és ideiglenesen szabad pénzalapok megfelelő befektetése.

Azokban a gazdaságokban, ahol a biztosítási tevékenység nem monopolizált, a biztosítótársaságokat két csoportba sorolhatjuk, úgy mint életbiztosítást és vagyon– és baleset–biztosítást nyújtó cégek. Gyakori, hogy az előbbiek a szűkebb értelemben vett biztosítási formákat – amelyek a kockázat elleni védelmet szolgálják – megtakarítási formákkal kombinálják (sőt még rövid lejáratú hiteleket is nyújtanak!), ami megint csak a többi pénzintézettel való rokon vonásokat emeli ki.

Sok országban, így ma már Magyarországon is működnek az állami nyugdíjrendszer, illetve -intézetek mellett különböző magánnyugdíjalapok is. Az összegyűjtött nyugdíjjárulékok reálértékének megőrzése (akár 20–30 éven keresztül) megint csak azt

Hitelintézetek

A hitelintézetek (bankok, takarékszövetkezetek) a legjelentősebb, a legrégebbi és a legszélesebb körűen szabályozott pénzügyi közvetítő intézmények. Mivel tevékenységük közvetlenül megváltoztatja a forgalomban lévő pénzmennyiséget, a hitelintézeteket szokás monetáris közvetítőknek is nevezni. A többi közvetítő pénzintézetet (betéti intézeteket, biztosítókat stb.) pedig nem monetáris közvetítőknek.

A hitelintézetek sokféle lejárattal szinte minden ügyféltípusnak nyújtanak hitelt, azonban jellemzően az üzleti életet (az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet) látják el főképp rövid lejáratú hitellel. E hagyományosnak tekinthető szerepüknek kettős oka van:

egyfelől általában a vállalatok más forrásból juthatnak hosszú lejáratú tőkéhez; másrészt a kereskedelmi bankok forrásainak zöme igen likvid betét (tehát a betétesek igen könnyen visszavehetik a banknál elhelyezett pénzüket), így korlátozott az a kockázat is, amelyet e bankok a rövid lejáratú betétek hosszú lejáratú kihelyezéssé alakításában vállalhatnak.

A bank mint speciális pénzügyi közvetítő elsősorban a piac azon szegmensén eredményes, ahol a hitelnyújtó és a hitelfelvevő közötti információs különbség piaci eszközökkel könnyen és olcsón nem szüntethető meg. A nagyvállalatok könnyebben jutnak piaci hitelhez pl. kötvénykibocsátás útján, mivel folyamatosan piacon vannak, minősíttetik magukat, információkat közölnek magukról és mások róluk. Azok a vállalkozások, amelyek méretük vagy hitelfelvevői minősítésük miatt kiszorulnak a piacról, elsősorban a bankokon keresztül jutnak forrásokhoz. [Tőzsdei szakvizsga

BUBOR

A BUBOR a hazai bankközi pénzpiacon az egyes bankok egymás közötti rövid lejáratú hitelnyújtásai során alkalmazott átlagos kamatlábnak tekinthető.

Bretton Woods-i rendszer

A II. Világháború utáni pénzügyi kapcsolatok rendezésének elveit 1944-ben az Egyesült Államokban lévő Bretton Woods-ban rögzítették., ami után az egész rendszer a nevét kapta. A rendszer fő vonásai:

A tőkés világgazdaság devizáit a dollárhoz kapcsolták. A tőkés országok devizáinak paritását az arany mellett a dollárral szemben is rögzítették. A dollár alapul szolgált a különböző nemzeti devizák összehasonlításához. Az aranynak rögzített dollárára volt. A dollár aranyra való beválthatósága – a külföldi központi bankok számára – jelentette az egész rendszer fő kapcsolatát az arannyal. A devizák egymásra történő átváltása rögzített árfolyamon történt. A tagországok devizáinak dollárra és aranyra való átváltási árfolyamát az IMF és az egyes kormányok közötti megállapodás alapján állapították meg. Ha egy bizonyos sávtól eltért az árfolyam, akkor a kormányok beavatkoztak. Fontos volt a devizák konvertibilitásának minél szélesebb körű biztosítása, amit a nyugat-európai országok 1958-ban tudták megvalósítani. A Bretton-Woods-i konferencia elhatározta, hogy létrehozza az IMF-t és a Világbankot. A dollár világpénz funkcióját az USA politikai, gazdasági fölénye biztosította, alapja a külkereskedelem hatalmas volumene, a nagyarányú amerikai tőkekivitel és a nagy amerikai aranytartalékok voltak. 1960-ban kiderült, hogy a Bretton-Woods-i rendszer nem megfelelő. A felerősödő valutaválság az egész rendszer meggyengülését jelezte.

A rendszer válsága

1950-es években a nyugat-európai

17 / 17« Első...10...1314151617