2010. január 30. A biztosításügy szempontjából egyes jövőbeni események bekövetkezésének lehetőségét veszélynek nevezzük. Ha az előre nem látható esemény gazdasági hátránnyal, vagyoni veszteséggel jár, akkor kárról beszélünk.
Veszélyforrások lehetnek: Természeti okok (pl. földrengés). Gazdasági okok (pl. árfolyam veszteség). Társadalmi okok (pl. bűncselekmény).
A negatív következményekkel fenyegető események bekövetkezésének esélye a kockázat.
A kockázat két fő típusa:
A kárkockázat a veszélyeztetett akaratától, döntésétől függetlenül létezik, és mindig kedvezőtlen hatású. Pl. árvíz. A spekulatív kockázatot ezzel szemben maga a kockáztató idézi elő, s a kimenetele kedvező és kedvezőtlen egyaránt lehet. Pl. üzleti kockázatok.
A kárkockázatok ellen kétféleképpen lehet védekezni: kármegelőzéssel és tartalékolással. A tartalékolás történhet természetben és pénzformában. A pénzbeni tartalékolás történhet egyénileg és intézményes formában. Az intézményes pénzbeni tartalékolás egyik formája a biztosítás. A biztosítás a kockázatfelosztás módszerén alapuló pénzalapképzés a hozzájárulást fizető (veszélyközösségi) tagok jövőbeni esetleges felmérhető és meghatározott szükségletének kielégítése céljából. A biztosítás tehát pénzalap képzését jelenti, amely a biztosítottak által befizetett biztosítási díjból tevődik össze. A biztosításnál mindenkor pontosan meg kell határozni, hogy mi a biztosítási érték és mi a biztosító által vállalandó szolgáltatás értéke, vagyis a biztosítási összeg. A fejlett biztosítási rendszerrel rendelkező országokban általában a következő módszerek tekinthetők a legelterjedtebbeknek.
Az
2010. január 30. Közös befektetés céljára összeadott tőke, amelyet a befektetési alap kezelői a kockázatmegosztás elve szerint kezelnek, azaz fektetnek be többféle értékpapírba. Lehet nyílt (vagyis a befektetési jegyek folyamatos visszaváltását vállaló), illetve zárt (a kibocsátott befektetési jegyek másodpiaci eladhatóságát biztosító) alap. Mindkét fajtájú alap esetén lehet szó tőkeemelésről, azaz új befektetési jegyek kibocsátásáról.
A befektetési alapok elsősorban azok számára jöttek létre, akik nem rendelkeznek megfelelő szakértelemmel és/vagy elegendő idővel ahhoz, hogy befektetési döntéseiket önállóan hozzák meg. Nem tudják például eldönteni, hogy mely hazai vagy külföldi részvényből vásároljanak, vagy milyen állampapírt válasszanak. Ezt a feladatot vállalja át az alapkezelők szakembergárdája. Ráadásul a nemzetközi értékpapírpiacot még a hazainál is nehezebb átlátni, illetve igencsak fáradságos a külföldi vállalatokról és részvényeikről információt szerezni. A kisbefektetők azonban gyakran nem csupán a szükséges szakértelemmel nem rendelkeznek, hanem nincs olyan nagyságrendű pénzük sem, amelyet értelmesen meg lehetne osztani a különböző befektetési alternatívák között. A befektetési alapok viszont – mivel összegyűjtik a kisbefektetők megtakarításait – már elegendő tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy diverzifikációval csökkentsék a befektetések kockázatát. Vagyis az alapok egyszerre sok pénzügyi eszközbe fektetnek, így eredményük kevésbé van kitéve egy-egy értékpapír hektikus mozgásának (egyedi kockázatának).
A befektetési alap tulajdonképpen nem más, mint egy jogi
2010. január 30. A befektetési alapok nettó eszközérték alatt a befektetési alap vagyonának az alapot terhelő kötelezettségekkel csökkentett részét értjük. A nettó eszközértéket nem az alapkezelő állapítja meg, hanem minden befektetési alapnak rendelkeznie kell egy ún. letétkezelővel, amely valamely hitelintézet lehet. Az eladáskori és a vételkor árfolyam különbözete jelenti a befektető hasznát.
2010. január 30. Minden befektetés lényege valamilyen mértékű tőke lekötése abból a célból, hogy meghatározott időtartam alatt profitot eredményezzen. A modern pénzügyi megközelítés szerint a befektetés, valamilyen jelenbeli pénz elcserélését jelenti valamilyen jövőbeli pénzre. A befektetés eredményét, a profitot a kezdeti tőkéhez viszonyítva %-os formában kifejezve, realizált hozamnak nevezzük.
A befektetés hozama: árfolyamnyereség + egyéb kifizetés r= (P1-Po)+DIV1, ahol
r: befektetés hozama P1: a tárgyidőszaki árfolyam (záróárfolyam) Po: a befektetéskori árfolyam (nyitóárfolyam) DIV1: osztalékhozam, mint egyéb kifizetés
Az árfolyamnyereség a tőkepiacon forgó befektetési formák árfolyamváltozásából eredő profit, míg egyéb kifizetés lehet kamat vagy osztalék. Minden befektető valamilyen jövőbeni hozam reményében kíván befektetni, tehát az elérendő hozammal szemben elvárásai vannak. Az így elérni kívánt hozamot elvárt hozamnak nevezzük. A jövőben esedékes mértékét biztosan nem ismerjük. Éppen ezért, ez egy valószínűségi változó, amit a befektetés tervezésekor figyelembe kell vennünk.
Ha az elvárt hozam a jövőben esedékes, és nagyságát nem ismerjük pontosan, akkor a körülötte lévő bizonytalanság kockázat. A kockázat különböző mértékű lehet attól függően, hogy a várható hozam és a tényleges hozam hogyan tér el egymástól akkor, amikor realizálni szeretnénk befektetésünkön a profitot. A hozamok eloszlását két változóval jellemezhetjük (feltételezve, hogy normális valószínűség eloszlást követnek) a szórásukkal és a
2010. január 30. A devizapiac központi kategóriája az árfolyam. Az árfolyam egy adott valutának egy külföldi pénzben kifejezett ára. A valutáknak számtalan “ára” létezik, melyek egymástól lényegesen különbözhetnek. Eltekintve itt most a hivatalosan meghatározott ártól, a hivatalos árfolyamtól, a valutáknak a devizapiaci ügyletek jellegétől függően a piacon is többféle áráról beszélhetünk.
A devizák adás-vétele történhet prompt, vagy azonnali fizetéssel. Ebben az esetben az ügyletkötés és annak teljesítése között maximum két munkanap telik el. Prompt vagy készpénz árfolyam az az ár, amelyet ilyen ügyletek esetén kell fizetni egy külföldi valutáért. Amennyiben az ügylet teljesítésére (mindkét fél részéről) csak a kötést követő 3. munkanapon vagy később kerül sor, határidős vagy termin üzletről beszélünk. (Rendszerint 1, 3, 6 hónapos vagy maximum egy éves határidőben állapodnak meg.) Fontos, hogy a határidős árfolyamot az üzletkötéskor rögzítik, miközben a devizáknak az adott áron történő kicserélésére csak a “határidő” napján kerül sor. Adott napon egy valutának a szokásos határidőknek megfelelően többféle termin árfolyama létezik; hiszen az egy, három, hat hónapos termin ügyleteket eltérő áron kötik.
A határidős ügyletek megkötésére akkor kerül sor, ha a felek úgy érzik, hogy ily módon a devizák jövőben várható és számukra kedvezőtlen árváltozását kivédhetik. Aki egy valuta árfolyam
2010. január 30. A piaci hatékonyság 3 fajtáját különböztetjük meg:
A piaci hatékonyság gyenge (weak) formája azt mondja ki, hogy az árfolyamok minden múltbeli és a múltból levonható információt tükröznek. A technikai elemzők (vagy chartisták) grafikon-elemzéssel foglalkoznak, a múltbeli adatokban ismétlődő szabályszerűségeket, a grafikonokban felismerhető mintázatokat keresnek, ezáltal kívánnak profitra szert tenni. A legalább gyengén hatékony piacon ők nem tudnak tartós többlethozamot elérni, hiszen olyan sokan vannak a technikai elemzők a piacon, hogy éppen az ő jelenlétük biztosítja, hogy a felismert alakzatokból ne lehessen profitálni. Amint tömegesen ismernek fel egy alakzatot, az nyomban el is tűnik.
A piaci hatékonyság közepes (semistrong) formája esetén az árfolyamok a múltbeli információkon kívül valamennyi, mindenki számára elérhető információt tartalmazzák. A fundamentális elemzők a vállalatokról napvilágra kerülő hírek alapján tájékozódnak, valamint a vállalatok fundamentumait (mérleg, eredmény-kimutatás) elemzik, így próbálják haszonra szert tenni. A legalább közepesen hatékony piacon a fundamentalisták nem tudnak tartós előnyre szert tenni, mert a hírek a megjelenésük pillanatában beépülnek az árakba, az eredménykimutatás és mérleg pedig a többi szereplő előtt is nyitva áll.
Az erősen (strong) hatékony piacon már a bennfentes információk is tükröződnek az árakban. Ebben az esetben már a bennfentesek sem tudnak tartósan piaci szint fölötti eredményt
2010. január 29. Az EMU a gazdasági integrációs formák olyan fejlett változata, amely az egységes belső piacon alapul, és amely magában foglalja a közös monetáris politikát, a szorosan egymáshoz igazított gazdaságpolitikákat. A világon eddig egyetlen nemzetközi integráció jutott el erre a szintre, az Európai Unió. [Palánkai, 2001]
1999. január 1-jén 11 európai uniós tagország létrehozta az Európai Monetáris Uniót (EMU) és egységes valutát vezetett be, az Eurót. A 11 ország (Ausztria, Németország, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Írország, Finnország) rögzítették valutaárfolyamaikat, egységesen alkalmazták az új valutát, valamint bevezették az egységes jegybanki kamatrátát, az egységes árfolyam-politikát és megállapodásuk tartalmazta a további növekedési szándékot is. Így 2000 decemberétől 12-ikként Görögország is csatlakozhatott. Ezeket az országokat együtt nevezzük Eurózónának. Az egységes valuta bevezetése több mint 300 millió EU polgárt érintett annak minden előnyével mind a fogyasztói mind pedig a vállalati oldalon.
Az egységes belső piac működése folyamán egyértelműen felmerült az igény a továbblépésre, mivel a megfelelő működéshez elengedhetetlen az egységes közös valuta. Az árfolyamok ingadozása megnehezíti a szabad tőkeáramlást, zavarja a közös mezőgazdasági politika végrehajtását, és megakadályozza az ipari piacot abban, hogy teljes egészében belső piacként működhessen.
1957. március 15-én a Római Szerződésben – melyet elsősorban
2010. január 29. Az árfolyam/nyereség (P/E) mutató matematikailag a részvény árfolyama és a részvénytársaság egy részvényére jutó adózott nyeresége (tehát nem az osztalék) hányadosaként adódik. Jelentése leegyszerűsítve az, hány év alatt termeli meg az adott cég az árának megfelelő nyereséget a jelenlegi jövedelmezőségi viszonyok állandósága mellett.
Ha a P/E mutató értéke 20, akkor ez a fentiek szerint azt jelenti, hogy a cég 20 év alatt ér el annyi nyereséget, amelynek összege éppen a jelenlegi részvény árat adja. A P/E mutató önmagában nem rendelkezik információtartalommal, csak más papírok hasonló mutatójával összehasonlítva. A magasabb P/E mutató ugyanis pozitívabb megítélést takar, amelyik társaságnak magasabb a P/E mutatója, azt elvileg magasabbra értékeli a piac, míg az alacsonyabb P/E mutatóval rendelkező cég relatíve alulértékeltnek számít.
A társaságok összehasonlítása azonban nem lehet általános, legtöbbször csak az adott iparágban, hasonló feltételek mellett működő cégek P/E mutatóinak összevetése nyújthat számunkra segítséget. Így pl. a MOL és az OTP összehasonlítása kevés információval szolgál, azonban a MOL-nak a lengyel PKN Orlen vagy az osztrák OMV cégekhez viszonyított P/E mutatója már beszédes szám lehet. Természetesen a P/E mutató sem mindenható, önmagában ad kellő alapot befektetési döntéseink meghozatalához. A cél nem egyszerűen az, hogy találjunk egy olyan papírt, amely
2010. január 29. A day-trade napon belüli üzletelést jelent, amikor ugyanazon részvényből vásárolunk bizonyos mennyiséget, majd ugyanazt a mennyiséget eladjuk az adott tőzsdenapon belül. Az ügylet egyaránt indulhat a vételi vagy az eladási ügylettel, a day-trade pedig ennek megfelelően az ellentétes oldali üzlettel (pozíció zárása) valósul meg. Ezzel az üzletelési formával kimondottan spekulációs célú, az adott részvények napi árfolyamelmozdulásait kihasználó ügyleteket lehet kötni.
A day-trade-et végző befektető nap végi értékpapír oldali egyenlege 0, pénzoldalon pedig a vételi és eladási ügylet adott esetben eltérő áraiból fakadó árkülönbözet elszámolása történik meg, ami a befektető számára nyereségként vagy befizetési kötelezettségként jelentkezik. A day-trade optimális spekulációs eszköz, mivel a befektetési szolgáltatónál elhelyezett tőkénk többszörösének megfelelő értékű részvénycsomagra adhatunk megbízást (a befektetési szolgáltatótól függ, hogy a nála levő fedezet – mely készpénz, vagy meghatározott beszámítási értéken figyelembe vett értékpapír is lehet – hányszoros értékére enged day-trade megbízást adni).
A day-trade ügylet további előnye, hogy az utána felszámított megbízási díj is kevesebb, mint egy normál részvényügylet esetén – az természetesen ismét befektetési szolgáltatótól függ, hogy mekkora kedvezményt adnak a normál részvényügyletre eső megbízási díjhoz képest. Előfordul, hogy a befektetési szolgáltató – elsősorban az adott részvény megfelelő mértékű forgalmát megkövetelő – korlátokat állít fel
2010. január 28. A stop ajánlat, feltételes ajánlat, ami csak bizonyos feltételek teljesülése esetén valamikor a jövőben eredményezhet ügyletet. A feltételt az adott részvény árának meghatározott mértékű elmozdulása jelenti. Ezt a megbízási típust vételi szándék esetén akkor érdemes használni, ha az adott piaci viszonyok (aktuális árszint) környékén nem akarjuk a kiszemelt részvényünket megvásárolni, azonban hiszünk abban, hogy egy jelentősebb áremelkedés bekövetkezése esetén a részvény árfolyama további szárnyalásnak indul, amelynek áldásos hatásaiból nem szeretnénk kimaradni. Ugyanez a típus használható egy stop eladási ajánlat formájában, ha részvénnyel rendelkezünk, melyet a jelenlegi árszinten nem kívánunk értékesíteni, de félünk attól, hogy egy jelentősebb árcsökkenés a részvény árának további zuhanásával jár együtt, melytől meg kívánjuk magunkat óvni. E megbízási típus alkalmazása megkímél bennünket attól a kényelmetlenségtől, hogy magunk kövessük folyamatosan nyomon a részvény árának alakulását, és amikor az általunk jelentősnek ítélt ármozgás bekövetkezik, akkor lépjünk egy megbízás megadásával. Az ún. aktiválási ár megadásával mi magunk határozhatjuk meg, hogy mit tekintünk olyan jelentős árváltozásnak, melynél életbe lép a vásárlási vagy eladási szándékunk. Amennyiben a részvény ára eléri az általunk megadott szintet (az aktiválási árat), a rendszerbe automatikusan bekerül a tényleges vételi vagy eladási megbízásunk, amely lehet limitáras vagy piaci is (ennek megfelelően kell Stop Limit vagy Stop
|
|
Legfrissebb hozzászólások