2010. január 4. A jegybank, más néven központi bank egy adott ország monetáris politikájáért felelős intézmény, a kétszintű bankrendszer “felső” szintjét jelenti.
A központi bankok fontosabb jellemzői Tevékenységét, működését, feladatai törvény határozza meg. A jegybankok élén általában elnök, vagy kormányzó áll. A legtöbb központi bank állami tulajdonban van, ugyanakkor a modern jegybankok esetében intézményi garanciák biztosítják a monetáris döntéshozatal függetlenségét a politikától. A jegybank független intézmény az állam nem szólhat bele működésébe. Élesen elkülönül a jegybanki és a kereskedelmi banki funkció. A központi bankok leggyakoribb feladatai A fizetőeszköz értékállóságának megőrzése (az árak, árfolyam stabilitását jelenti) Bankjegy- és érmekibocsátás, azaz pénzemisszió A fizetési rendszerek működtetése Banki szolgáltatások nyújtása az államháztartás számára Hitelnyújtás a kereskedelmi bankok számára (a bankok bankja): a jegybank vezeti a pénzintézeti számlákat, csak jó fedezet mellett ad hitelt és minden jó biztosítékot elfogad. Viszonylag magas kamatot számol fel, hogy ösztönözze a kereskedelmi bankokat a likviditásuk megfelelő alakítására. Őrzi, kezeli az állami tartalékokat – menedzseli az arany és devizatartalékokat. A pénzügyi rendszer stabilitása feletti őrködés: döntéseket hoz az árfolyam politikával kapcsolatban. A pénzügyi intézmények szabályozása, felügyelete. A központi bank a kereskedelmi bankok számláit vezeti, vállalati számlát azonban nem vezet.
Kétszintű
2010. január 4. A számviteli törvény szerint értékvesztést kell elszámolni, ha az eszköz könyv szerinti értéke jelentősen és tartósan magasabb a piaci értéknél.
A gazdasági társaságban lévő tulajdoni részesedést jelentő befektetésnél és a hitelviszonyt megtestesítő, egy évnél hosszabb lejáratú értékpapírnál:
függetlenül attól, hogy az a forgóeszközök, ill. a befektetett pénzügyi eszközök között szerepel, értékvesztést kell elszámolni, ha a befektetés, ill. a hitelviszonyt megtestesítő értékpapír könyv szerinti értéke és a piaci értéke közötti különbözet veszteségjellegű, tartósnak mutatkozik és jelentős összegű.
Az értékelés szempontjai:
milyen az érintett gazdasági társaság tartós piaci megítélése, a tőzsdei, tőzsdén kívüli árfolyam és annak tendenciája, a gazdasági társaság saját tőkéjének és a jegyzett tőkéjének aránya stb. a mérleg készítéskori piaci érték a mérvadó.
Követeléseknél (vevők, váltókövetelés, pénzintézettel szembeni követelés, kölcsönként, előlegként adott összegek):
A vevő, az adós minősítése alapján az üzleti év mérleg fordulónapján fennálló és a mérlegkészítés időpontjáig pénzügyileg nem rendezett követelésnél értékvesztést kell elszámolni – a mérlegkészítés időpontjában rendelkezésre álló információk alapján –, ha a várhatóan megtérülő összeg kisebb, mint a követelés könyv szerinti értéke.
Készleteknél:
A vásárolt készlet (anyag, áru) beszerzési, ill. könyv szerinti értéke jelentősen és tartósan magasabb, mint
2010. január 3. Devizaárfolyam-kockázatról akkor beszélhetünk, ha a befektetést nem hazai valutában eszközöltük. A külföldi devizában kapott bevételek hazai pénznemre történő átszámítását ekkor a devizaárfolyamok ingadozása is befolyásolja. Ez a kockázat fedezeti ügyletekkel csökkenthető.
2010. január 2. Az osztalékot fizető kötvény egyértelmű példája az adóminimalizálás érdekében létrehozott konstrukciós mutánsoknak. Az értékpapír a biztosított jogok többségében úgy viselkedik, mint a kötvények. Nem ígér tulajdonosi (beleszólási, szavazati stb.) jogokat. A fix kamat helyett a bizonytalan nagyságú osztalék, a vállalati nyereségből való részesedés ezen kötvény hozamának a forrása. Árfolyama ezért jobban ingadozik, mint a kötvényeké, de kevésbé, mint a részvényeké, mivel lejáratkor rögzített értéken visszaváltják. Alkalmazására egyértelműen akkor kerül sor, ha a forrásbevonó vállalat nyereségadókulcsa alacsonyabb, mint a forrásnyújtó intézményi befektetőé. Ekkor ugyanis a forrásbevonó vállalat fizet plusznyereségadót (nem költségként leírható kamatot, hanem adózás utáni pénzből fizethető osztalékot ad), míg a hitelező vállalat a nála már nem adózó osztalékot kapja. Ha például a kibocsátó vállalat nyereségadókulcsa 0%, ezzel a kibocsátással adókedvezményét hitelezőire is kiterjeszti.
2010. január 2. Az úgynevezett nyitott kötvényeknél a futamidő előre rögzített időpontjaiban a kibocsátónak vagy a tulajdonosnak lehetősége van arra, hogy előre megadott árfolyamon kötvényét visszavegye/visszaadja. Ez az árfolyam általában a kibocsátási árfolyam prémiummal növelt értéke. A gyakorlatban inkább a kibocsátó számára biztosítanak visszavásárlási jogokat, gyakran a futamidő teljes szakaszára. Az ilyen kötvények árfolyama a visszahívási árfolyamszint fölé nem emelkedhet (árfolyamplafon), hiszen ekkor a kibocsátónak megérné a rögzített árfolyamon visszavásárolni papírjait. Általában is, ha az infláció csökkenésével az adott nyitott kötvény kamatozása relatíve magassá válik, a kibocsátónak mindig érdeke lesz a magas költségű forrás visszavonása. Az ilyen, valamelyik szereplő számára gyakorlatilag opciós lehetőséget nyújtó kötvények cash flow–ja soha nem adható meg teljes bizonyossággal, hiszen a visszavásárlás lehetősége bármikor fennáll. A gyakorlatban a kibocsátó által visszahívható – (call-) és a tulajdonos által visszaadható – (put-) kötvény elnevezés is elterjedt.
2010. január 2. Az opciós kötvények vásárlóinak lehetőségük van arra, hogy későbbi időpontban, előre rögzített árfolyamon a kibocsátó cég részvényéből adott számút megvásároljanak. (Ilyen volt például a hazai gyakorlatban a Goldsun-kötvények kibocsátása, amikor a 100 forintért kibocsátott kötvények vásárlóinak joguk volt egy év után 1500 forintért egy-egy darab Goldsun-részvényt vásárolni.) Az átváltoztatható és az opciós kötvények kamatozása – az átváltási, opciós többletjogoknak köszönhetően – általában alacsonyabb, mint a normál kötvényeké.
2010. január 2. Nem kamatozó (zero coupon) kötvények esetében nincs kamatfizetés, és ezért nincsenek kamatszelvények sem a papíron. A befektető nyereségét ekkor a névérték és a diszkontált árfolyamon történt kibocsátási ár különbsége adja.
2010. január 2. A monetáris restrikció az, amikor a monetáris politika célja a pénzkínálat csökkentése. Ennek útja a jegybankpénz visszafogása és a kereskedelmi bankok pénzteremtési képességének csökkentése.
A jegybankpénz mennyiségének visszafogására szolgáló eszközök:
az állami deficit jegybanki finanszírozásának korlátozása, a kereskedelmi bankok jegybankpénzzel való ellátásának korlátozása, a külföldi pénzbeáramlás korlátozása.
A három lehetőség közül az első kézenfekvő és közvetlenül megvalósítható: egyszerűen nem vásárol a jegybank államkötvényeket (vagyis a nyíltpiaci műveletek során inkább elad, semmint vesz), és nem bocsát az állam rendelkezésére jegybanki hiteleket.
A második lehetőség a kereskedelmi bankoknak folyósított jegybanki hitelek mérséklését és a pénzpiacokon a jegybankpénz kínálatának csökkentését jelenti. Mindehhez igénybe veheti a jegybank a kamatpolitikát is, azaz a pénzpiaci kamatok emelését.
Végül a harmadik lehetőség megkövetelheti az aktív árfolyam-politikát, tehát a forint felértékelését és így a külföldi pénzbeáramlás visszafogását.
A jegybankpénz mennyiségi szabályozása mellett a pénzmennyiség szabályozása magában foglalja a kereskedelmi bankok pénzteremtési lehetőségének korlátozását is. Erre a jegybanknak megint csak többféle lehetősége nyílik:
megkötheti a kereskedelmi bankok rendelkezésére álló jegybankpénzt; korlátozhatja a bankok hitelkihelyezési lehetőségeit.
A jegybankpénz megkötését megvalósíthatja közvetlen, illetve közvetett, piaci úton is.
A jegybankpénztartalék megkötésének közvetlen útja az úgynevezett tartalékráta-előírás a kötelező tartalékráta meghatározása, mikor is a jegybank előírja, hogy az üzleti bank betéteinek vagy aktíváinak
2010. január 2. A monetáris politika a gazdaságpolitika azon ága, amely a pénz gazdaságra gyakorolt hatását próbálja meg kihasználni. A monetáris politika magában foglalja:
a pénz– és a hitelállomány nagyságának, valamint a pénz belső és külső árának, azaz a kamatlábnak és az árfolyamnak a szabályozását.
Ezeket nevezzük a monetáris politika közbenső célkitűzéseinek, megkülönböztetve őket a végső céloktól, hiszen a pénzmennyiség növekedési üteme vagy a kamatszint közvetlenül a társadalom egésze számára nem jelent „jóérzést” vagy „rosszérzést”, ezek a célok nem épülnek be az úgynevezett társadalmi hasznossági függvénybe.
A monetáris politika végső céljai megegyeznek a stabilizációs gazdaságpolitika végső céljaival, ezen belül a monetáris politika elsősorban:
az infláció mérséklésére, a fizetési mérleg zavarainak kiküszöbölésére, a túlfűtött gazdaság visszafogására alkalmas.
2010. január 2. A felhalmozási eszköz funkció ugyanazt fejezi ki, mint az értékőrző (store of value); valójában arra utal, hogy a pénz vagyonunk tartásának egyik lehetséges eszköze („a vásárlóerő átmeneti tartózkodási helye” Friedman szavaival élve): nagyjából olyan, mint a kötvény vagy a részvény, vagy bármely más vagyontárgy. Az ezen pénzfunkciót kiemelő pénzelméletek elsősorban a portfólióelemzés megközelítése alapján hozam/kockázat szempontból különböztették meg a pénzt az alternatív vagyonformáktól: pénznek tekinthető az, amelynek nominális hozama zérus vagy közel zérus, és nominális árfolyamkockázata szintén zérus, vagyis a vissza nem fizetés valószínűsége elhanyagolható, a kamatlábmozgásokra pedig a pénz „árfolyama” nem reagál.
|
|
Legfrissebb hozzászólások