Pénzügyi közvetítő rendszer

A pénzügyi közvetítő rendszerek legfőbb feladata a deficites és a szufficites gazdasági alanyok közötti közvetítés. A makroökonómiai értelemben vett négy gazdasági alany csoport közül a háztartások jellemzően nettó megtakarítók, a vállalatok és az államháztartás pedig az esetek nagy többségében nettó hitelfelvevő. Ezen egyszerűsítésből kifolyólag végső soron a befektetési piac keresleti oldalán a háztartások, míg kínálati oldalán a vállalatok és az államháztartás állnak. Így a pénzügyi közvetítő rendszerek a nettó megtakarítók és a nettó hitelfelvevők között áramoltatják a szabad pénzeszközöket, és ezzel a megtakarításokat működőtőkévé alakítják, elősegítve ezzel a reálberuházások létrejöttét.

A pénzügyi közvetítő rendszer segítségével a megtakarítások és a beruházási szükségletek lényegesen egyszerűbben találkozhatnak, mint a pénzügyi közvetítő rendszer megléte nélkül. A rendszer működőképességének természetesen van létjogosultsága, ugyanis a megtakarítók már régóta tudják, hogy érdemes a megtakarításaikat működtetni, a beruházni szándékozók pedig általában nem rendelkeznek megfelelő mennyiségű forrással, ezért gondoskodniuk kell idegen tőke bevonásáról.

A pénzügyi közvetítő rendszereket megkülönböztethetjük azáltal, hogy a tőkeáramlás közvetett vagy közvetlen. A közvetlen tőkeáramlás esetén a befektető saját maga hozza meg befektetési döntéseit, közvetítő intézmény nem kapcsolódik be a folyamatba. A közvetlen tőkeáramlás eszközei jellemzően a részvények és a kötvények, a tőkeáramlás színtere pedig a tőzsde. Emellett a közvetlen tőkeáramlás még számtalan módon megvalósulhat, gondoljunk például az informális kockázati tőkére vagy a tagi kölcsönre. A tőkeáramlás másik formájánál – a közvetettnél – egy közvetítő intézmény kapcsolódik be a folyamatba. Ez a közvetítő intézmény hozza meg a döntéseket a befektető helyett, az ő döntésein múlik, hogy mit finanszíroznak a befektető forrásaiból. Ilyen közvetítők többek között a bankok, biztosítók, nyugdíjpénztárak és befektetési alapok.