Valutaleértékelés

A valutaleértékelés azt jelenti, hogy több hazai valutát kell adni egységnyi külföldi valutáért, illetve egységnyi hazai valutáért kevesebb külföldi valutát lehet kapni. Ezért rövid távon a leértékelés az importot mérsékli, az exportra viszont ösztönzőleg hat. Az importőröknek ugyanannyi termék beviteléhez szükséges változatlan összegű külföldi valutáért most több hazai valutát kellene fizetniük, ugyanakkor az exportőrök hazai valutában mérve nagyobb bevételhez jutnak változatlan mennyiségben és exportáron értékesített termékük után is.

Nem jelenthető azonban ki, hogy a valutaleértékelés egyértelműen növeli az exportot és akadályozza az importot. A végső hatás különböző ellentétes irányú változások eredője.

A valutaleértékelés után az import termékek a hazai fogyasztók számára drágábbá válnak ugyan, de ha a kereslet árrugalmatlan, akkor nem biztos, hogy az importálandó mennyiség is csökken. Ilyenek például a nyersanyagok, az energiahordozók, melyeket gyakorlatilag bármi áron kénytelen az ezekben hiányt szenvedő ország importálni. Az importtermékek belföldi árának növekedése mindenképpen növeli a belföldi termelés költségeit, ezzel az átlagos árszintet is. így – az import részarányától függően – nő az export- termékek termelésének költsége is, ami rontja az exportőrök javuló profit- kilátásait.

Az exportálók változatlan eladási érték, vagyis devizabevétel mellett is növelik profitjukat. Egyes termékek a leértékelés hatására válhatnak exportképessé, így az

Vámkontingens

A mennyiségi korlátozások fontos típusa az un. vámkontingens is. Ennek lényege, hogy meghatározott mennyiségig alacsony vámtételek mellett, akár vámmentesen juthat be a termék az adott ország piacára. Ennél nagyobb mennyiség esetén azonban az importőr magasabb vámokat érvényesít. Ezt az eszközt széles körben alkalmazzák a fejlett tőkés országok a fejlődő országoknak nyújtott preferenciákhoz kapcsolva is.

Önkéntes exportkorlátozás

Az egyoldalúan – az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER – voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki” az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást.

Az exportőr ország vállalatai nyilván csak akkor hajlandóak kivitelüket önkéntesen korlátozni, ha arra számítanak, hogy ellenkező esetben az importőr ország kormánya eleget tesz a szigorúbb korlátozások bevezetését igénylő hazai termelői kívánságoknak.

Az önkéntes exportkorlátozás tehát mindenképpen az importőr és az exportőr országok közötti konszenzuson alapul, ami nem jelent jogi megállapodást is, hiszen formailag az exportőri pozícióban lévő fél olyan egyoldalú akciójáról van szó, amelyért nem várhat kompenzációt.

Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az is nyilvánvaló, hogy a világpiaci kereslet alakulása szempontjából jelentéktelen országok nincsenek abban a helyzetben, hogy szállítóikat önmegtartóztatásra kényszerítsék. Önkéntes exportkorlátozásra csak nagy mennyiséget importáló

Export kvóta, kontingens

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult.

A kivitel mennyiségi korlátozása a 20. században a fejlett országokban csak akkor került alkalmazásra, amikor azt rendkívüli gazdasági vagy politikai események szükségessé tették, így történt ez a két világháború ideje alatt, illetve azt közvetlenül megelőzően, valamint a 2. világháború utáni súlyos áruhiány idején. Napjainkban az exportkorlátozást a fejlett országok csak különleges helyzetekben, a fejlődő országok viszont gyakrabban alkalmazzák.

Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai

A kormányok elsősorban olyan termékek (nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár.

Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja valamilyen – nem vagy lassan megújuló – természeti kincs (például: ritka fafajok, elefántagyar stb.) kiaknázását.

A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni valamely hazai nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel visszafogása

Preferenciális vám

A preferenciális vám elsődleges célja, hogy adott termék kereskedelmében bizonyos szállítók vagy vevők számára az átlagosnál kedvezőbb feltételeket teremtsen.

Ezt a vámtípust az exportra és az importra egyaránt alkalmazhatják. Ez a vámtípus származékos jellegű, hiszen léte az általános, érvényben lévő magasabb vámszintből (vámtételből) fakad. Alkalmazásával nem korlátozni akarják a behozatalt, hanem kedvezményezni egyes külföldi termelőket a többiekkel szemben – így akarják rábírni a belföldi fogyasztókat arra, hogy a preferenciális vámmal terhelt, tehát viszonylag olcsóbb külföldi terméket vásárolják a vele kompetitív, de a magasabb vámteher miatt drágább külföldi termék helyett.

A külső egyensúly helyreállítása

A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni.

Ha ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás, mert az importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a külső egyensúly nem javul. Ezért a kereskedelmi mérleg javítása érdekében célszerűbb a valutaleértékelést alkalmazni.

Retorziók

Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását igyekeztek „megbosszulni” vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország előzetes vámemelése, valamely külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban alkalmazott exporttámogatás. Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki. Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat. Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel alkalmazott dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak alacsonyabb áron értékesíti, mint

A hazai jövedelem védelme

Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket.

A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelők aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Hasonlóképpen fenyegeti a belföldi munkavállalót az olcsó külföldi munkaerő bevándorlása. Ez az érvelés elengedő okot szolgáltat a vámok fenntartására, melyek megóvják a veszélyeztetett hazai termékeket és azok előállítóit.

Ugyanez az érvelés természetesen megjelenhet a relatíve olcsó tőke esetében is. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külföldi termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik.

Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A bérszínvonalbeli különbségek ugyanis általában a termelékenység ellentétes irányú eltérésével járnak együtt, vagyis az alacsony bérszínvonalú országban a termelékenység alacsony és fordítva. A fejlődő országok alacsony bérszínvonala a szakképzettség gyenge voltára, a kevéssé hatékony gazdasági és

Fejletlen iparágak védelme

A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List.

Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket.

A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat vé­deni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és poten­ciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozat­nagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. Ennek egyrészt technikai okai vannak, másrészt a kereslet is csak fokozatosan bővül. A fejlődő iparágakat akkor érdemes támogatni, ha arra számítanak, hogy a termék a jövőben életképes lesz a hazai piacon (lesz rá elegendő kereslet), és a termelők képesek lesznek elérni a gazdaságos üzemméretet.

A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró

Devizakitermelési mutató

Egyes termékek vagy termékcsoportok relatív hatékonyságát az úgynevezett devizakitermelési mutató segítségével ítélhetjük meg. A mutatót akkor használhatjuk, ha ismerjük a külkereskedelem szempontjából potenciálisan számításba vehető termékek belföldi ráfordításait és azok külkereskedelmi árát. A két érték alapján meghatározható, hogy egységnyi devizát mekkora forintráfordítással tudunk megszerezni.

A devizakitermelési mutató megmutatja, hogy egységnyi devizát mekkora belföldi ráfordítással lehet megszerezni egy bizonyos termék külföldön való értékesítése során, adott világpiaci árak esetén. Ha például egy 100 forintnyi ráfordítással előállítható termék a nemzetközi piacon 1 dollárért adható el, akkor az adott termék devizakitermelési mutatója 100 Ft/dollár. A termékekre így kapott devizakitermelési mutatókat sorrendbe állítva, egy relatív hatékonysági sorrendet kapunk. A komparatív előnyt vagy hátrányt a külkereskedelmi árakon mért relatív hatékonysági pozícióval, a devizakitermelési mutató alapján kialakított rangsorban elfoglalt hely alapján dönthetjük el.

A rangsorban meg kell húzni a határt az árelőnnyel vagy hátránnyal rendelkező – az exportálni vagy importálni érdemes – termékek között. A határt az éppen érvényes devizaárfolyam jelenti. Azon termékeket érdemes exportálni, amelyek devizakitermelési mutatója kisebb, mint az aktuális árfolyam, mert ezeknél a termékeknél a költségek kisebbek, mint az exportból származó bevétel. Ha például a devizakitermelési mutató 100 Ft/$ és az aktuális árfolyam 200 Ft/$, akkor minden

Munkaerő piaci folyamatok

Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli. Ennél jóval rosszabb (20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta.

A harminc éve tartó foglalkoztatási gondok, a munkaügyi kapcsolatok „amerikanizálódása”, a munkaügyi szabályozás nemzeti hatáskörből való kikerülése mind arra utalnak, hogy végérvényesen átalakul Európa munkaerőpiaca.

Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik:

1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt értékek feladására kényszerülnek az európai országok. A jóléti, “gondoskodó” állam, mely az európai szociális piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik.

A munkaerőpiac “amerikanizálódásának” – azaz az egyének önmagukról való gondoskodási kényszerének – oka a munkaerőpiacon az európai vállalatok és kormányok azon törekvése, hogy megőrizzék illetve javítsák versenyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben.

A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerő-költségek leszorítása, ugyanis az amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan “jó élet”, a relatíve magas bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala. Az Európai Unió kétarcúsága talán ebben a kérdéskörben a leglátványosabb.

Minden fontos dokumentumban ugyanis deklarálja a szociális védelem