Önkéntes exportkorlátozás

Az egyoldalúan – az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER – voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki” az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást.

Az exportőr ország vállalatai nyilván csak akkor hajlandóak kivitelüket önkéntesen korlátozni, ha arra számítanak, hogy ellenkező esetben az importőr ország kormánya eleget tesz a szigorúbb korlátozások bevezetését igénylő hazai termelői kívánságoknak.

Az önkéntes exportkorlátozás tehát mindenképpen az importőr és az exportőr országok közötti konszenzuson alapul, ami nem jelent jogi megállapodást is, hiszen formailag az exportőri pozícióban lévő fél olyan egyoldalú akciójáról van szó, amelyért nem várhat kompenzációt.

Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az is nyilvánvaló, hogy a világpiaci kereslet alakulása szempontjából jelentéktelen országok nincsenek abban a helyzetben, hogy szállítóikat önmegtartóztatásra kényszerítsék. Önkéntes exportkorlátozásra csak nagy mennyiséget importáló országok képesek rábírni kereskedelmi partnereiket, hiszen alternatív piacok hiányában a szállítók hamar jobb belátásra térnek.

Az importőr ország által kiprovokált exportkorlátozások az exportőröket előbb-utóbb kartellbe kényszerítik, mely az importőr ország piacán monopóliumként lép fel. A folyamat a következő: az önkéntes exportkorlátozás keretében szigorúbb korlátozó rendszerrel találkozunk, mint a kvóták esetében, hiszen nem az import konkrét mennyisége az előre meghatározott tényező, hanem az, hogy az import honnan származik. Ennek oka az, hogy az önkéntes exportkorlátozó megállapodások kétoldalúak (bilaterálisak), ennek következtében szinte mindig a legnagyobb mennyiségben szállító és legversenyképesebb áron értékesítő exportőrt érintik. Ezáltal azok az országok, amelyek eddig viszonylag kevesebb mennyiséget szállítottak az önkéntes exportkorlátozást kikényszerítő piacra, most megpróbálják növelni eladásaikat. Ezt a folyamatot erősíti az is, hogy a kivitelük visszafogására kényszerülő országok kiszorult exportjukat működő tőke kihelyezése segítségével harmadik országon keresztül próbálják a célpiacra juttatni. Ennek eredménye az importőr országban az lesz, hogy az adott termék importja újraelosztásra kerül a különböző exportőrök között, az import abszolút mennyisége azonban nem változik. Ezt persze a korlátozást kikényszerítő ország sem fogja tétlenül nézni, hanem újabb és újabb önkéntes korlátozásról szóló bilaterális megállapodásokat köt azokkal a szállítókkal, akik által veszélyeztetve látja a hazai piacot. Ahogy nő az önkéntes exportkorlátozást kikényszerítő bilaterális egyezmények száma, a különböző szállítók annál inkább motiváltak az importőr ország piacán történő egységes fellépésre. Az önkéntes exportkorlátozás és a kvóta között – hatását tekintve – nincs lényeges különbség. A mennyiségi korlátozás által előidézett árnövekedés haszna az önkéntes exportkorlátozás esetén azonban kizárólag az exportőrnél csapódik le.

Az 1970-es években mind gyakrabban találkozhatunk a kereskedelmi diplomáciában az önkéntes exportkorlátozással, megjelenése azonban jóval korábbra tehető. Az USA és Japán közötti kereskedelmi kapcsolatoknak már az 1930-as években gyakori velejárója volt. Az USA arra késztette Japánt, hogy kétoldalú megállapodás keretében vállalja az általa exportált több termék, elsősorban a textíliák dinamikusan fejlődő kivitelének önkéntes visszafogását. Az amerikai kormány a diszkriminatív importkorlátozó intézkedések helyett választotta ezt a „szalonképesebb” eszközt. A 2. világháború után, különösen az 1960-as évektől, egyre több ország (USA, EGK, Japán stb.) és mind több termék vonatkozásában (textíliák, acéltermékek, elektronikai cikkek, gépkocsik stb.) él az önkéntes exportkorlátozás eszközével. Elterjedése alapvetően összefügg azzal, hogy alkalmazását a GATT sem tiltja tételesen.

A kétoldalú exportkorlátozó megállapodások mellett az 1960-as évek elején megjelent az önkéntes exportkorlátozás multilaterális formája, a nemzetközi textilegyezmény. Ebben a textilexportőr országok (Japán és számos fejlődő ország) kötelezettséget vállaltak arra, hogy a megállapodásban szereplőnél nagyobb ütemben nem növelik textilipari exportjukat. A megállapodást kezdeményező USA mellett az 1970-es évektől az Európai Unió is jelentős szerepet vállalt abban, hogy a kívánatosnak tartott kereteken belül tartsák a fejlődő országok számára jelentős komparatív előnyökkel bíró textilexport kapacitás kihasználását.