EMU

Az EMU a gazdasági integrációs formák olyan fejlett változata, amely az egységes belső piacon alapul, és amely magában foglalja a közös monetáris politikát, a szorosan egymáshoz igazított gazdaságpolitikákat. A világon eddig egyetlen nemzetközi integráció jutott el erre a szintre, az Európai Unió. [Palánkai, 2001]

1999. január 1-jén 11 európai uniós tagország létrehozta az Európai Monetáris Uniót (EMU) és egységes valutát vezetett be, az Eurót. A 11 ország (Ausztria, Németország, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Írország, Finnország) rögzítették valutaárfolyamaikat, egységesen alkalmazták az új valutát, valamint bevezették az egységes jegybanki kamatrátát, az egységes árfolyam-politikát és megállapodásuk tartalmazta a további növekedési szándékot is. Így 2000 decemberétől 12-ikként Görögország is csatlakozhatott. Ezeket az országokat együtt nevezzük Eurózónának. Az egységes valuta bevezetése több mint 300 millió EU polgárt érintett annak minden előnyével mind a fogyasztói mind pedig a vállalati oldalon.

Az egységes belső piac működése folyamán egyértelműen felmerült az igény a továbblépésre, mivel a megfelelő működéshez elengedhetetlen az egységes közös valuta. Az árfolyamok ingadozása megnehezíti a szabad tőkeáramlást, zavarja a közös mezőgazdasági politika végrehajtását, és megakadályozza az ipari piacot abban, hogy teljes egészében belső piacként működhessen.

1957. március 15-én a Római Szerződésben – melyet elsősorban stratégiai és politikai szövetségnek tekinthetünk –  a 6 alapító (Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia) célként tűzte ki a vámunió létrehozását a következő évtized végéig. A monetáris unió irányába való továbblépés még szóba sem került, mivel még létezett a Bretton Woods-i rendszer, amely fix paritáson biztosította a nyugati valuták konvertibilitását. Az európai monetáris együttműködés gyökerei az Európai Fizetési Unió (European Payment Union) 1950-es megalakításáig vezethetőek vissza. A monetáris unió gondolata 1962-ben jelent meg egy bizottsági javaslatban. A Bretton Woods-i rendszer az 1960-as évek végén mutatta először a gyengülés jeleit. Ez adott okot arra, hogy 1969-ben a Hágai Csúcstalálkozón az EMU a Közösség meghatározó céljává váljon. A megvalósítás ütemtervének elkészítésével Pierre Wernert, a luxemburgi miniszterelnököt bízták meg. Az elkészült Werner-jelentés egy 10 évre vonatkozó 3 lépcsős tervet vázolt fel, amelynek végső céljai a tőke szabad mozgása és a 6 akkori tagállam valutájának egymáshoz rögzítése, illetve egy egységes közös valuta bevezetése voltak. Werner javasolta a gazdaságpolitikák és a költségvetési politikák összehangolását is, sőt a tagállamok költségvetési keretszámainak meghatározása is közösségi hatáskörbe került volna.

1971 márciusában a hatok elfogadták a tervet, néhány fő pontban azonban nem egyeztek: például nem volt tisztázottak a tagállami és a közösségi hatáskörök, valamint néhány ország még a Philips-görbe szerint akarta alkalmazni fiskális és monetáris eszközeit. Végül a monetáris unió beindítását az olajválság és a Bretton Woods-i rendszer haldoklása akadályozta meg. Miután az Egyesült Államok 1971 augusztusában megszüntette a dollár aranyra válthatóságát, a legtöbb ország felszabadította a dollár árfolyamát. Ezért a Hatok 1972-ben új árfolyamrendszert hoztak létre „Valutakígyó” néven, valamint az intervenciós eszközök biztosítása végett 1973-ban megalapították az Európai Monetáris Együttműködési Alapot (European Monetary Cooperation Fund). Az új árfolyamrendszer azonban így sem bizonyult sikeresnek: először az 1973-as olajárrobbanás, majd 1974-ben a német Márka felértékelése, és francia Frank leértékelése fenyegette a többi európai valuta stabilitását is.

Ezután csak 1979-ben az Európai Monetáris Rendszer (European Monetary System) létrehozásával került újra elő a monetáris unió gondolata. A rendszer tagjai a tagállamok jegybankjai voltak, és központi eleme az árfolyam-mechanizmus (European Rate Mechanism), melyhez Nagy Britannia kivételével az összes ország csatlakozott. Az ERM intervenciós mechanizmusa, és az ezt segítő hitelmechanizmus biztosította a valuták kétoldalú egymással szembeni 2,25%-on belüli lebegtetését. Az EMS központi elszámolási egységeként bemutatták az ECU-t (European Currency Unit), az EMS valuták súlyozott átlagából álló kosárvalutát. A rendszer segítségével sikerült csökkenteni az árfolyamok volatilitását, amely így 1986 és 89 között negyedére csökkent a 75 és 79 közöttinek.

1985-ben az ún. „Fehér Könyv” elfogadásával a tagállamok elhatározták, hogy az „egységes belső piac program” keretében leépítik nem vámjellegű korlátozásaikat a „négy szabadság” realizálása érdekében. Egyértelművé vált, hogy az egységes belső piac jótékony hatásait nem lehet majd teljes egészében kiaknázni az árfolyamok változásaiból eredő folytonos bizonytalanságok és a magas átváltási költségek miatt. Úton az egységes belső piac megvalósítása felé az egységes valuta az „egyetlen hiányzó láncszemnek” bizonyult. Eközben sok közgazdász felhívta a figyelmet a lehetetlen háromszögre: nem lehet egyszerre megvalósítani a szabad árfolyammozgást és a monetáris politikák függetlenségét, stabil árfolyamok mellett.

1988-ban a hannoveri csúcson az Európai Unió Tanácsa a jegybankelnökökből és független szakértőkből felállította az úgynevezett Delors Bizottságot, melynek feladata az volt, hogy elkészítse a gazdasági és monetáris unió megvalósításának menetrendjét. A végső jelentésben három elkülönült, de merőben újat hozó lépést határoztak meg. Az első lépésben, amely 1990 július 1-től 1993. december 31-ig tartott, és a kitűzött célok közül sikerült megvalósítani: a tőkemozgások liberalizálását. A többi tervezett intézkedést, például a jegybanki autonómia növelését, vagy az összes állam bevonását az árfolyam-mechanizmusba csak részben sikerült véghezvinni. A második lépésben az Európai Monetáris Intézet (European Monetary Institute) segítségével valósulna meg a monetáris konvergencia, míg a harmadik fázisban megalapították volna az Európai Központi Bankot (European Central Bank), és ezzel végre kezdetét venné a monetáris unió működése. Az EMU-ról szóló, – az Európai Uniót létrehozó – szerződést végül  Maastrichtban,, 1992. február 7-én írták alá a Strasbourgban összehívott Kormányközi Konferencia lezárásaként.

A Maastrichti Szerződés fő pontjai a következők voltak:

• a század végére a Közösség gazdasági és monetáris unióvá váljon,
• ehhez létre kell hozni az Európai Központi Bankok Rendszerét (ESCB), melynek fő feladata az egységes monetáris politika kidolgozása,
• az ún. konvergencia kritériumok meghatározása, melynek teljesítése után lehet egy Európai uniós tagország az EMU tagja is.

Mindezen célokat a szubszidiaritás elvét figyelembe véve kell megvalósítani. A Maastrichti Szerződés értelmében a tagok gazdaságpolitikája közös megegyezés tárgyát képezi, és ezeket úgy kell kialakítani, hogy a nyitott piacgazdaság és szabad verseny mellett megvalósulhasson az erőforrások hatékony allokációja.

Az EMU-ba történő felvételről a következő paraméterek (konvergencia kritériumok) alapján döntöttek:

• Árstabilitás: a fogyasztói árszint emelkedése a megelőző két évben legfeljebb 1,5%-kal haladhatja meg a három legstabilabb inflációs rátájú ország átlagos árindexét.
• Kamatszint: a hosszú lejáratú államkötvények nominális kamatrátája a megelőző két évben maximum 2%-kal lehet magasabb, mint a három legstabilabb országra számított átlagérték.
• Költségvetési deficit: a folyó kötségvetési deficit a GDP 3%-át nem lépheti túl.
• Államadósság: az adósságállomány szintje nem érheti el a GDP 60%-át.
• Árfolyam-stabilitás: az ország teljesíti az érvényes ERM előírásokat, tehát valutájának árfolyama a megelőző két évben nem lép ki az engedélyezett intervenciós sávból.

1992-ben, a Maastrichti Szerződés aláírása után az volt az általános várakozás, hogy az ERM stabilitása továbbra is fennmarad az EMU eléréséig. Azonban 1992 júniusában a dán népszavazás elutasította a szerződés ratifikálását, és szeptemberben a franciák csak minimális többséggel támogatták. Emellett a német újraegyesítés finanszírozása is sokkot jelentett, a beáramló külföldi tőke a német márka iránt folyamatosan nagy keresletet támasztott. Emiatt a többi ország valutája leértékelési nyomásnak volt kitéve a spekulánsok támadásai az olasz Lírát és az angol Fontot kifelé kényszerítették az ERM-ből. Egy másik valutakrízis 1993 júliusában és augusztusában a francia Frankot tartotta nyomás alatt, ezért 1993. augusztus 2-tól kiszélesítették a lebegtetési sávot +/- 15%-ra.

1994. január 1-jén kezdődött el hivatalosan az EMU bevezetésének 2. lépcsőfoka. Elkezdte működését az Európai Monetáris Intézet (EMI), melynek fő feladata a jegybankok közötti kooperáció elősegítése volt a 3. lépcsőfokra való felkészülés során. Ez az EMI jelentésével alapot képezett az Európai Tanács 95-ös madridi döntéseihez, amelyekkel a kormányok vezetői elfogadták azt, hogy a 3. lépcsőfok 1999. január 1-jén kezdődik, az új valuta neve Euró lesz, valamint megszavazták az EMI ajánlásai alapján készült szcenáriót.

1996 decemberében a dublini csúcstalálkozón a tagállamok döntöttek az Euró bevezetésének ütemtervéről, és aláírták a Stabilitási és Növekedési Paktumot. Az első, ún. „felkészülési fázis” 1998 decemberéig tart, és ekkor történik meg a döntés a résztvevő országok köréről 1996-os és 97-es mutatóik alapján. Görögország kivételével a maastrichti konvergencia kritériumokat minden tagország teljesítette, majd Görögország 2001. január elsejével csatlakozott. Voltak még más „kívülmaradók” is: Nagy-Britannia, Dánia és Svédország elsősorban politikai okok miatt nem csatlakozott. A közös pénzt, az Eurót 1999. január elsejétől indították útjára, és 2002. január 1-től az Euró készpénzként is forgalomba került, nemcsak az ármérce, hanem a forgalmi eszköz funkciót is betöltve. Ezalatt a nemzeti valuták még léteztek, de az átváltási arányokat rögzítették.

A bevezetés második lépcsőfoka egybeesik az EMU-hoz vezető út harmadik lépcsőjével, mialatt az Euró teljes jogú valutává vált, fix árfolyamok mellett. Az ECB feladatává vált az egységes monetáris politika kialakítása és végrehajtása; ebben tagállamok jegybankjai pedig az ECB ügynökeként működtek tovább saját monetáris politika nélkül.

Gazdasági értelemben létrejött a monetáris unió, még akkor is, ha fizikai értelemben nem léteztek még az Euró bankjegyek és érmék. Az Eurót azonban már használták számlapénzként pl. banktranszferek, csekk, bankkártya vagy elektronikus transzferek által történő fizetéseknél. A nemzeti bankok és a tagállami jegybankok közötti devizaműveleteket is Euróban bonyolították. Bevezették az egységes jegybanki kamatlábat, a fennmaradt különbségek olyan technikai faktorokból erednek, mint például a piaci likviditás vagy a hitelezési kockázat.

Megkezdte működését a TARGET rendszer (Transz-Európai Automatikus Valósidejű Bruttó Elszámolási Express Transzfer Rendszer), az Euró valós idejű bruttó fizetési rendszere a 15 EU-tagország elszámolási rendszeréből és az ECB fizetési mechanizmusából, így biztosítva az egységes platformot határokon átnyúló fizetések lebonyolításához. Létrejötte elengedhetetlen volt a bankrendszer és az ESCB hatékony működéséhez.

1998. július 1-jén kezdte meg működését az Európai Központi Bank, és a levelező jegybanki mintára a Központi Bankok Európai Rendszere (European System of Central Banks), melyek együttesen alkotják az Eurórendszert (Eurosystem).

Az ECB-nek két fő felelősségi körei a következők:

• az eurozóna egységes monetáris politikájának kialakítása.
• tagállami hivatalos/kötelező tartalékok kezelése és
• a fizetési rendszer működésének támogatása.

Kiegészítő tevékenységként támogatja a nemzeti politikák végrehajtását a prudenciális ellenőrzés és a pénzügyi stabilitás terén.

Az egységes monetáris politika elsődleges célja az árstabilitás. Az ECB (Governing Council) irányító bizottsága szerint: „az árstabilitás úgy definiálható, mint az Eurózóna Harmonizált Fogyasztói Árindexének (HICP) éves szinten 2% alatti értéke”.

Az árstabilizáció elérése érdekében az ESCB és tagjai függetlenek mind a közösségtől, kormányoktól és egyéb intézményektől is. [Horváth, 2002]