Veszélyközösség

A biztosításban a veszélynek kitett ember nem egyedül, hanem egy közösség tagjaként száll szembe a veszéllyel. Ezt a közösséget veszélyközösségnek nevezzük.

Veszélyközösségeket már a történelem során nagyon korán kezdtek szervezni. Egy régi történet szerint már az egyik folyón felhajózó ókori kínai kereskedők is alkalmazták a veszélyközösség szervezésének módszerét. A kereskedők problémája az volt, hogy a folyam mentén rablók tanyáztak, akik rendszeresen fosztogatták a kereskedők bárkáit. Ha valamelyik bárkát elfogták, akkor annak teljes árukészlete veszendőbe ment, s nagy kár érte a tulajdonost. A többi bárka azonban épségben, a tulajdonos vesztesége nélkül érkezett meg rendeltetési helyére. A legrosszabb a dologban nem a veszteség ténye, hanem annak bizonytalan és katasztrófaszerű jellege volt. Nagy valószínűséggel ugyanis nem érte semmilyen kár a kereskedőt, de ha mégis, akkor mindene elveszett. A kereskedők ezért az esetleges teljes tönkremenés kockázatát szívesen kicserélték volna a biztos, de kicsi veszteséggel. Ennek megfelelően cselekedtek: összeálltak csoportokba, s mindegyikük annyi részre osztotta az egész árukészletét, ahányan a csoportban voltak. Minden bárkára minden kereskedő árukészletének csak egy részét tették fel, s így minden bárkán minden kereskedőnek volt áruja. Ha valamelyiket kirabolták, akkor ugyan a teljes bárka odaveszett, de mindegyik kereskedő csak árukészletének kisebbik hányadát veszítette el, tehát nem jutott teljes csődbe.

Egy másik példa a középkori céhek (gildék) esete. Ezek a céhek sok vonatkozásban veszélyközösségekként is működtek. Minden céhnél volt egy ún. “céhláda”, amelyben a céhtagok befizetéseit tartották. Ha valamely céhtagot valami súlyos katasztrófa ért (leégett a háza, meghalt valamely hozzátartozója, munkaképtelenné vált), akkor anyagi kárát ebből a céhládából fedezték részlegesen vagy teljesen.

Ahhoz, hogy emberek egy csoportja veszélyközösség legyen, ahhoz bizonyos feltételeknek kell teljesülniük. Ezek a következők.

1. Egy csoport csak ugyanazon veszéllyel szemben alkot veszélyközösséget. Ha tehát a csoport minden tagját különböző veszély fenyegeti – például az egyiket az, hogy leég a háza, a másikat, hogy agyvérzést kap, a harmadikat, hogy esetleges halála után nincs aki gondoskodjon a gyermekéről -, s összejönnek, hogy ezeket a veszélyeket megbeszéljék, akkor ugyan lehet, hogy közösséget alkotnak, de ez elé a “közösség” elé nem lehet kitenni a “veszély” jelzőt. Veszélyközösséget csak azok alkotnak, akik ugyanannak a veszélynek a hatásaitól tartanak. Azaz veszélyközösséget alkothatnak, akik mindannyian házuk leégésétől, agyvérzéstől vagy attól tartanak, hogy haláluk után nem lesz, aki gondoskodjon gyermekükről. Természetesen ugyanazok a személyek tartozhatnak több különböző veszélyközösségbe is, de ezeket világosan el kell különíteni egymástól.
2. A veszélyközösségnek homogénnek kell lennie. Vagyis nem elegendő, hogy a potenciális kár minősége megegyezik a veszélyközösség tagjainál, tehát hogy mindenki lakástűztől vagy mindenki ráktól tart. A potenciális kár mennyiségének (nagyságának) is nagyjából azonosnak, vagy legalábbis bizonyos határokon belülinek kell lennie. Hogy egy példával éljünk: a 20 éves Trabant éppúgy gépkocsi, mint a vadonatúj Mercedes. Mindegyiket ellophatják. A két esetben mégsem azonos a gépkocsi-lopás kockázatának a jellege, tehát a Trabant, illetve a Mercedes tulajdonosa nem ugyanabban a veszélyközösségben van. A Trabant-tulajdonos mindenekelőtt a többi Trabantossal, a Mercedes tulajdonosa pedig az Audik, BMW-k és a hasonló drága autók tulajdonosaival alkot egy veszélyközösséget.
3. A veszélyközösség tagjai számának elegendően nagynak kell lennie, hogy megvalósuljon a kockázatkiegyenlítődés. A kockázatkiegyenlítődés azt jelenti, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy a veszélyközösség tagjai közül egyszerre mindenkit, vagy legalábbis sokakat ér kár, vagyis a veszélyközösség egyes tagjainak szintjén egyszeri, “pontszerű” kár a veszélyközösség szintjén az időben “egyenletesen terített” lesz.

Mindezek alapján már megfogalmazhatjuk, hogy – harmadik megközelítésben – a biztosítás a kockázatkezelés kooperatív stratégiája, amit az érintettek veszélyközösség szervezése útján valósítanak meg.

[Dr. Banyár József: A biztosítás gazdaságtan alapjai]