Munkaerő piaci folyamatok

Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli. Ennél jóval rosszabb (20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta.

A harminc éve tartó foglalkoztatási gondok, a munkaügyi kapcsolatok „amerikanizálódása”, a munkaügyi szabályozás nemzeti hatáskörből való kikerülése mind arra utalnak, hogy végérvényesen átalakul Európa munkaerőpiaca.

Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik:

1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt értékek feladására kényszerülnek az európai országok. A jóléti, “gondoskodó” állam, mely az európai szociális piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik.

A munkaerőpiac “amerikanizálódásának” – azaz az egyének önmagukról való gondoskodási kényszerének – oka a munkaerőpiacon az európai vállalatok és kormányok azon törekvése, hogy megőrizzék illetve javítsák versenyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben.

A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerő-költségek leszorítása, ugyanis az amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan “jó élet”, a relatíve magas bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala. Az Európai Unió kétarcúsága talán ebben a kérdéskörben a leglátványosabb.

Minden fontos dokumentumban ugyanis deklarálja a szociális védelem

Relokáció, a munkahelyek földrajzi áttelepülése

Az állások földrajzi áttelepülése 3 folyamat eredményeképpen jöhet létre.

1. A külkereskedelmi forgalomban a hazainál olcsóbb terméket hoznak be, így a hazai termelő megszünteti a gyártást, tehát megszűnnek a munkahelyek.

2. Bérmunka-kapcsolatok kialakulása. A bérmunka-kapcsolatok a gyártási folyamatok munka-intenzív szakaszának áthelyezése az alacsonyabb bérű országokba hosszútávon szintén a fejlestt térség számára kedvező, mert lehetővé teszi a gazdasági szerkezet korszerűsödését azáltal, hogy a feldolgozóipar rovására a magasabb értékű szolgáltatások felé tolódjon a gazdasági szerkezet. Elsősorban a textil és bőripar, a ruhagyártás, a jármű és gépgyártás egyes ágazataiban terjedt el ez a kapcsolatforma. A fejlettebb országok vállalatainak az ilyen típusú együttműködési forma nagyfokú rugalmasságot biztosít. A feltételek megváltozása esetén ugyanis tőkeveszteség, sőt tranzakciós költség nélkül is áthelyezhető a termelés. A román és a lengyel textilipar 70-80%-a, a cseh autóipar nagy része dolgozik bérmunka-konstrukcióban a nyugat-európai cégek számára.

3. A harmadik forma, melyben az álláshelyek áttelepülnek a direkt tőkemozgáshoz kapcsolódik. Ez fizikai értelemben általában nem jelent munkahelyáttelepülést, legfeljebb nem bővül az anyaországbeli munkahelyek szánna. Ez a fajta relokáció egy általánosabb jelenségnek a globalizációnak a keretében a multinacionális társaságokon keresztül valósul meg. A multinacionális tőkemozgás fő mozgatórugója a XX. század végén azonban már nem a munkaerőköltségek

Az 1982-es adósságválság

Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta (1971-1972). A kamatlábak csökkentése következtében a dollár gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai pénzpiacokat. A hitelkínálat megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget.

A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök megnövekedett bevételei az európai bankokba kerültek rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas hitelkínálatot.

A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő országok egy része és a szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.

A felvett hitelek ésszerűtlen felhasználása is hozzájárult a későbbi problémák kialakulásához. A kapott hitelek lehetővé tették hogy életszínvonalat növeljenek, konzerválják az elavult gazdasági szerkezetet, fenntartsák a teljes foglalkoztatottságot. A 80-as évek gazdasági visszaesése drasztikusan csökkentette ezen országok exportlehetőségeit. A fizetési mérleg egyensúlyuk fenntartása érdekében korlátozták az importjukat, így viszont nem jutottak hozzá a korszerű technikához és egyre jobban lemaradtak. A kör

Eladósodás

A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől kezdődően a súlypont fokozatosan a tőkeforgalomra tevődött át.

A tőkeforgalmon belül – formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgást, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé – kevésbé a tőke határon túli működtetése.

A nemzetközi tőkeforgalmon belül jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád (Japán – USA — Nyugat-Európa) egymás közötti forgalma dominált. A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelentőségűvé váltak a kölcsöntőke kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot. A XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazdasági problémája az eladósodás. A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrendeződési folyamatnak, egy világgazdasági korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás nagyságrendjét, hatását elemezni tudjuk, célszerűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása.

Eladósodással kapcsolatos alapfogalmak

Nemzetközi adósságkezelés

Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan. A felhalmozott adósságtömeg piaci feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható. Milyen lehetőségei vannak egy eladósodott országnak az adósságteher könnyítésére?

A kölcsönök visszafizetésének moratóriuma

A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre. Ezt a lehetőséget természetesen nem minden ország használhatja ki. Csak olyan – mint például Brazília – akik olyan egyéb politikai vagy gazdasági előnnyel rendelkeznek, mely fontos a hitelezők számára, így remélhetik, hogy az egyoldalú moratórium bejelentése következtében nem vezetnek be ellenük gazdasági szankciókat.

A tartozások átütemezése

Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül befolyásolja (például emeli a kamatot). Az eljárás a Párizsi Klubhoz – hivatalos kölcsönök esetén – vagy a Londoni Klubhoz – magánhitelek esetén – benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új hitelfeltételeket. Sajnos a problémát – az esetek többségén – ez

AZ EU közép-európai bővítése

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia stratégiai célja a teljes jogú tagság elérése volt. Az EU eleinte vonakodott erre vonatkozóan bármely utalástól. Kizárólag a Megállapodás tartalmaz tagságra való utalást, ám olyan megfogalmazásban, mely sem jogi, sem politikai kötelezettségvállalást nem jelent.

Álláspontjában a változás a koppenhágai csúcstalálkozón történt, amikor kinyilatkoztatták a teljes jogú tagság elvi lehetőségét. A találkozó szerint akkor kerül sor a csatlakozásra, ha a társult ország képes lesz a tagsági kötelezettségek vállalására, és teljesíti az ehhez szükséges feltételeket. Ezek:

demokrácia, törvényesség, emberi és kisebbségi jogok elve, éles versenyt és piaci nyomást állni képes piacgazdaság, a tagsági kötelezettségek teljesítése, a politikai és gazdasági monetáris unió céljainak elfogadása, EU jogrendszerének elfogadása, EU is legyen képes a befogadásra.

Az esseni csúcstalálkozó ezeket még kiegészítette:

saját régiójukon belül a tagságra váró országok működjenek együtt szomszédaikkal, a társult országokat fokozatosan bevonták az EU munkájába.

Az esseni csúcsértekezleten megvonták a kibővítés határait is: Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia, Lettország, Észtország, Litvánia, Szlovénia, Bulgária.

Újabb állomást jelentett a cannes-i konferencia, mely jóváhagyta a Fehér Könyvet. Ez tekintélyes jogi házi feladat volt az átalakuló országok számára.

Magyarország 1994-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét, mely elindította a szokásos

Az Európai Unió közös költségvetése

Az EU költségvetése több tekintetben eltér más nemzetközi szervezetétől. Az eltérések a következők:

Korlátozottabban tölti be az allokációs, szabályozó és újraelosztó funkciót, csekélyebb mértékben vásárol közjavakat és szolgáltatásokat. Átfogóbb más nemzeténél, mert az adott intézmény működésén, biztosításán túl tényleges szabályozó és újraelosztási funkciót is betölt.

Az EU költségvetése saját jövedelemforrással rendelkezik:

összes vámbevétel, agrár lefölözések, VAT bevételek %-a, GDP faktor tételei,

A saját forráson alapuló finanszírozásban egyeztek meg, amikorra a vám és agrár illetékek nem fedezték a kiadásokat. Harmadik forrásként a VAT bevételek bizonyos százaléka került bevonásra. 1988-tól kerül sor az un. negyedik forrás bevezetésére, amit a GDP-hez kötnek.

A költségvetés struktúrája az idők folyamán az érdekviszonyok fejlődését követte. Az 1960-as években azokat a feltételezett piaci előnyöket kompenzálták, melyekhez a német ipar jutott Franciaországgal és Olaszországgal szemben.

A költségvetési finanszírozás két okból sem bizonyult megfelelőnek. Egyrészt a jövedelmek lassabban nőttek, mint a nemzeti termék (degresszivitás), másrészt a szegényebb országokat jobban terhelték, mint a gazdagokat (kohézió hiánya.)

A degresszió a vámbevételek és az agrárilletékek fokozatos szűküléséből következett, mely egyrészt a GATT liberalizációkkal volt összefüggésben, másrészt a mezőgazdasági önellátás növekedésére vezethető vissza. A kohézió hiányának következménye, hogy az egyes országok

A Közös Agrárpolitika fejlődése

A Közös Agrárpolitika (CAP) első szakasza az 1970-es évekig tartott, ekkor építették ki a közös piacrendeket. A második szakaszban modernizálták a gazdaságot.

Leglátványosabb változás a munka termelékenységében tapasztalható, mely évente átlagosan 5%-al nőtt. Ezt ösztönözték az áremelések is, a fogyasztás növekedése azonban némileg korlátozott volt. Elkerülhetetlen következmény lett a nagyfokú önellátás.

A feleslegek levezetésének főbb módszere az export támogatása volt, melynek következtében a Közös Agrárpolitika költségei jelentősen megduzzadtak. Ez a világpiaci kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlásához, nemzetközi feszültségekhez vezetett.

Alapvető dilemmává vált, hogy a CAP átalakítása drasztikus árcsökkentéssel, vagy a kínálat mennyiségi korlátozásával valósuljon-e meg. A cél a legkeményebb lépések elkerülése volt, tehát a következő elemeket határozták meg:

restriktív árpolitika: az árak nominálisan is befagyasztásra kerültek, azaz a reálárak folyamatosan csökkentek, mennyiségi korlátozások: 1. kvóta szabályozás, 2. garanciaküszöb-szabályozás: a túllépés esetén szankciókat alkalmaztak. Mindezt a globális EK termelésre alkalmazták, tehát az un. potyautas-elv érvényesülhetett (én többet termelek, mert más esetleg kevesebbet). területpihentetési program: a termelési kapacitások kihasználásának korlátozását jelentette. Akik legalább 20 %-kal csökkentették földterületeiket, 5 évre jogosulttá váltak kárpótlásra. Ebből következik, hogy 1990-1991-ben az EK gabonaterületének mindössze 2,5%-a tartozott a programhoz. A Közös Agrárpolitika (CAP) 1992. évi reformja

1991. évben hozták nyilvánosságra az átfogó CAP reform

A Közös Agrárpolitika (CAP)

A közös agrárpolitika az Európai Közösség egyik legbonyolultabb területe. Az agrártermékek kiemelt kezelését stratégiai jelentősége mellett a termelés természeti, gazdasági és társadalmi sajátosságai, illetve a termelői és fogyasztói érdekek is indokolták. A jó mezőgazdasági adottságú országok – Franciaország – kiharcolták, hogy iparcikk-piacaik megnyitása ellenében a fejlett ipari országok támogassák mezőgazdaságukat.

A Közös Agrárpolitika (CAP) céljai

A Római Szerződés 38. szakasza előírja a Közös Agrárpolitika létrehozását, melynek céljai:

a mezőgazdasági munka termelékenységének emelése (műszaki fejlesztés, munkaerő megfelelő felhasználása) megfelelő jövedelmi és életszínvonal megteremtése, agrárpiacok stabilizálása ( termelők és fogyasztók védelme) élelmiszerellátás biztonsága (az alapvető termékeket meg kell termelni) méltányos áron való fogyasztói igénykielégítés, világkereskedelemben való fokozott részvétel.

Ezen célok végrehajtása érdekében a Római Szerződésben már olyan szabályozást terveztek, mely a gazdaság többi részére megállapított vámunión, versenyfeltételeken túlmentek.

A Közös Agrárpolitika tervezetét az 1958. évi stresai konferencia dolgozta ki, melynek sarokpontjai:

a mezőgazdaság a nemzetgazdaság és a társadalom lényeges tényezője, központi szabályozó eleme az ár, az agrárszerkezet és a piacpolitika között szoros kapcsolat szükséges, a mezőgazdaságnak szervesen kell illeszkednie a nemzetgazdaság egészébe, fokozni kell a családi gazdaságok teljesítményeit. A Közös Agrárpolitika szabályozásának főbb területei Közös piacpolitika: Ez valamennyi szükséges intézkedést tartalmazhatja, így az árszabályozásokat, az

A gazdasági és monetáris unió

Az un. Egységes Európai Piac tervét illetően a döntés az 1985. júniusi milánói csúcsértekezleten született. Megteremtése érdekében a Bizottság előterjesztette a Fehér Könyvet, ami mintegy 300 feladatot tűzött ki, végrehajtási ideje pedig 1992. év december hó 31.

A Fehér Könyv az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad és korlátlan mozgását tűzte ki célul. Eszerint az egységes európai piac érdekében fizikai, technikai és pénzügyi akadályok felszámolására van szükség.

Fizikai akadályok megszüntetése

A nemzeti határokon történő ellenőrzése megszüntetését jelenti. 1968. után a vámok eltörlése ellenére az áruk mozgásának ellenőrzését több okból is fenn kellett tartani. A közös külső vámok ellenére egyes tagországok eltérő nemzeti kvótákat alkalmaztak, melyeket eredetellenőrzés nélkül könnyedén ki lehetett volna játszani.

Az egységes európai piac azt jelenti, hogy 1992. után a kvótákat már közösségi szinten alkalmazzák és kifelé egységesítik a különböző biztonsági, környezeti és eü. előírásokat. Az áruk mozgásának nyilvántartására számítógépes rendszert vezettek be.

A határellenőrzés felszámolásával az állampolgárok a közösségen belül útlevél nélkül, szabadon utazhattak, letelepedhettek, tanulhattak, munkát vállalhattak. Ezt szabályozta a Schengeni megállapodás, melyet 9 tagország fogadott el. Az állampolgárok egyenlő jogokkal vehetik igénybe más országok szociális juttatásait. A Közösségen kívüli utazásokra egységes útlevelet vezettek be.

Technikai akadályok megszüntetése