Az Európai Unió közös költségvetése

Az EU költségvetése több tekintetben eltér más nemzetközi szervezetétől. Az eltérések a következők:

Korlátozottabban tölti be az allokációs, szabályozó és újraelosztó funkciót, csekélyebb mértékben vásárol közjavakat és szolgáltatásokat. Átfogóbb más nemzeténél, mert az adott intézmény működésén, biztosításán túl tényleges szabályozó és újraelosztási funkciót is betölt.

Az EU költségvetése saját jövedelemforrással rendelkezik:

összes vámbevétel, agrár lefölözések, VAT bevételek %-a, GDP faktor tételei,

A saját forráson alapuló finanszírozásban egyeztek meg, amikorra a vám és agrár illetékek nem fedezték a kiadásokat. Harmadik forrásként a VAT bevételek bizonyos százaléka került bevonásra. 1988-tól kerül sor az un. negyedik forrás bevezetésére, amit a GDP-hez kötnek.

A költségvetés struktúrája az idők folyamán az érdekviszonyok fejlődését követte. Az 1960-as években azokat a feltételezett piaci előnyöket kompenzálták, melyekhez a német ipar jutott Franciaországgal és Olaszországgal szemben.

A költségvetési finanszírozás két okból sem bizonyult megfelelőnek. Egyrészt a jövedelmek lassabban nőttek, mint a nemzeti termék (degresszivitás), másrészt a szegényebb országokat jobban terhelték, mint a gazdagokat (kohézió hiánya.)

A degresszió a vámbevételek és az agrárilletékek fokozatos szűküléséből következett, mely egyrészt a GATT liberalizációkkal volt összefüggésben, másrészt a mezőgazdasági önellátás növekedésére vezethető vissza. A kohézió hiányának következménye, hogy az egyes országok

Struktúrapolitika és regionális politika

A Közös Agrárpolitikának szintén alapvető része a struktúrapolitika, melynek célja eredetileg az életképes, egy család számára társadalmilag elfogadható jövedelmet nyújtó gazdaságok kialakítása volt, és amely az évek során módosult. Jelenleg a cél a falusi térségek integrációjának fejlesztése.

Az EGK létrehozásakor a mezőgazdasági kiadások 1/3-át az üzemi struktúra átalakítására szánták. Ez több tényező kapcsán sem valósulhatott meg. Jelenleg a cél újból ez a bizonyos 1/3 elérése.

A hangsúly fokozatosan a vidék fejlesztésére tevődött át, mellyel elő kívánják segíteni a tagországok közötti integrációt, a fejlettségi differenciák csökkentését, és mérsékelni akarják a gazdálkodási módszerek környezetre gyakorolt negatív hatásait.

A közös struktúrapolitika jó ideig háttérbe szorult, később azonban megnőtt iránta a figyelem. A túltermelés elmélyülése világossá tette, hogy az árpolitika nem oldja meg a Közös Piac mezőgazdaságának az ellentmondásait, ahhoz a struktúra átalakítására volt szükség. Ilyen körülmények között született meg 1968-ban a Mezőgazdaság 1980. elnevezésű komplex program.

Ez az un. Mansholt terv két részből tevődött össze. Egyrészt rövid távú intézkedéseket irányzott elő a felesleg csökkentése céljából, másrészt javaslatokat tartalmazott a struktúra hosszú távú átalakítására. E célkitűzések érdekében a mezőgazdasági keresők számát 5 millió fővel kellett csökkenteni. Ezért az idősebb vezetőknek életjáradékot akartak biztosítani,

A Közös Agrárpolitika fejlődése

A Közös Agrárpolitika (CAP) első szakasza az 1970-es évekig tartott, ekkor építették ki a közös piacrendeket. A második szakaszban modernizálták a gazdaságot.

Leglátványosabb változás a munka termelékenységében tapasztalható, mely évente átlagosan 5%-al nőtt. Ezt ösztönözték az áremelések is, a fogyasztás növekedése azonban némileg korlátozott volt. Elkerülhetetlen következmény lett a nagyfokú önellátás.

A feleslegek levezetésének főbb módszere az export támogatása volt, melynek következtében a Közös Agrárpolitika költségei jelentősen megduzzadtak. Ez a világpiaci kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlásához, nemzetközi feszültségekhez vezetett.

Alapvető dilemmává vált, hogy a CAP átalakítása drasztikus árcsökkentéssel, vagy a kínálat mennyiségi korlátozásával valósuljon-e meg. A cél a legkeményebb lépések elkerülése volt, tehát a következő elemeket határozták meg:

restriktív árpolitika: az árak nominálisan is befagyasztásra kerültek, azaz a reálárak folyamatosan csökkentek, mennyiségi korlátozások: 1. kvóta szabályozás, 2. garanciaküszöb-szabályozás: a túllépés esetén szankciókat alkalmaztak. Mindezt a globális EK termelésre alkalmazták, tehát az un. potyautas-elv érvényesülhetett (én többet termelek, mert más esetleg kevesebbet). területpihentetési program: a termelési kapacitások kihasználásának korlátozását jelentette. Akik legalább 20 %-kal csökkentették földterületeiket, 5 évre jogosulttá váltak kárpótlásra. Ebből következik, hogy 1990-1991-ben az EK gabonaterületének mindössze 2,5%-a tartozott a programhoz. A Közös Agrárpolitika (CAP) 1992. évi reformja

1991. évben hozták nyilvánosságra az átfogó CAP reform

A Közös Agrárpolitika (CAP)

A közös agrárpolitika az Európai Közösség egyik legbonyolultabb területe. Az agrártermékek kiemelt kezelését stratégiai jelentősége mellett a termelés természeti, gazdasági és társadalmi sajátosságai, illetve a termelői és fogyasztói érdekek is indokolták. A jó mezőgazdasági adottságú országok – Franciaország – kiharcolták, hogy iparcikk-piacaik megnyitása ellenében a fejlett ipari országok támogassák mezőgazdaságukat.

A Közös Agrárpolitika (CAP) céljai

A Római Szerződés 38. szakasza előírja a Közös Agrárpolitika létrehozását, melynek céljai:

a mezőgazdasági munka termelékenységének emelése (műszaki fejlesztés, munkaerő megfelelő felhasználása) megfelelő jövedelmi és életszínvonal megteremtése, agrárpiacok stabilizálása ( termelők és fogyasztók védelme) élelmiszerellátás biztonsága (az alapvető termékeket meg kell termelni) méltányos áron való fogyasztói igénykielégítés, világkereskedelemben való fokozott részvétel.

Ezen célok végrehajtása érdekében a Római Szerződésben már olyan szabályozást terveztek, mely a gazdaság többi részére megállapított vámunión, versenyfeltételeken túlmentek.

A Közös Agrárpolitika tervezetét az 1958. évi stresai konferencia dolgozta ki, melynek sarokpontjai:

a mezőgazdaság a nemzetgazdaság és a társadalom lényeges tényezője, központi szabályozó eleme az ár, az agrárszerkezet és a piacpolitika között szoros kapcsolat szükséges, a mezőgazdaságnak szervesen kell illeszkednie a nemzetgazdaság egészébe, fokozni kell a családi gazdaságok teljesítményeit. A Közös Agrárpolitika szabályozásának főbb területei Közös piacpolitika: Ez valamennyi szükséges intézkedést tartalmazhatja, így az árszabályozásokat, az

A gazdasági és monetáris unió

Az un. Egységes Európai Piac tervét illetően a döntés az 1985. júniusi milánói csúcsértekezleten született. Megteremtése érdekében a Bizottság előterjesztette a Fehér Könyvet, ami mintegy 300 feladatot tűzött ki, végrehajtási ideje pedig 1992. év december hó 31.

A Fehér Könyv az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad és korlátlan mozgását tűzte ki célul. Eszerint az egységes európai piac érdekében fizikai, technikai és pénzügyi akadályok felszámolására van szükség.

Fizikai akadályok megszüntetése

A nemzeti határokon történő ellenőrzése megszüntetését jelenti. 1968. után a vámok eltörlése ellenére az áruk mozgásának ellenőrzését több okból is fenn kellett tartani. A közös külső vámok ellenére egyes tagországok eltérő nemzeti kvótákat alkalmaztak, melyeket eredetellenőrzés nélkül könnyedén ki lehetett volna játszani.

Az egységes európai piac azt jelenti, hogy 1992. után a kvótákat már közösségi szinten alkalmazzák és kifelé egységesítik a különböző biztonsági, környezeti és eü. előírásokat. Az áruk mozgásának nyilvántartására számítógépes rendszert vezettek be.

A határellenőrzés felszámolásával az állampolgárok a közösségen belül útlevél nélkül, szabadon utazhattak, letelepedhettek, tanulhattak, munkát vállalhattak. Ezt szabályozta a Schengeni megállapodás, melyet 9 tagország fogadott el. Az állampolgárok egyenlő jogokkal vehetik igénybe más országok szociális juttatásait. A Közösségen kívüli utazásokra egységes útlevelet vezettek be.

Technikai akadályok megszüntetése

Római Szerződés

A szerződést 1957. március hó 25. napján írták alá, és 248 szakaszban határozta meg az EGK céljait, azok megvalósításának módját. Az EGK célja a közösséghez tartozó országok szorosabb kapcsolatának kiépítése volt. Ezen célkitűzés megvalósítása érdekében 11 pontban foglalták össze az intézkedéseket.

1. a tagállamok között a vámok és kvóták megszüntetése, (10 év alatt, 1968-ra befejeződött.) 2. közös vámtarifa, közös kereskedelempolitika a kívülállókkal szemben, (1968-ra léptek életbe) 3. a tagországok között a személyek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlását gátló akadályok megszüntetése, 4. közös politika a mezőgazdaságban, 5. közös politika a közlekedésben, 6. a Közös Piacon a szabad gazdasági verseny feltételeinek fenntartása, 7. tagállamok gazdaságpolitikájának összehangolása, 8. jogszabály-harmonizálás, ha azt a Közös Piac megkívánja, 9. munkalehetőség javítása, életszínvonal növelése érdekében Európai Szociális Alap, 10. Európai Beruházási Bank, 11. tengerentúli országok társulása a kereskedelmi forgalom növelésére.

A Római Szerződés a gazdaság egységig 3 négyéves szakaszt irányzott elő.

1962-ben született döntés a közös agrárpolitika kialakításáról, melynek alapja az agrár közös piac volt, és melyet 1964-ben indítottak be.

A Monetáris Integráció újjáélesztését az EK 1979. évben az Európai Monetáris Rendszer keretében kísérelte meg. A fő cél a valutaárfolyamok stabilizálása volt. Létrehozták az ECU-t, mely

Az európai integráció fő mozgató rugói

A második világháború után Európa egyesítése vált szükségessé. Ezen törekvéseket számos gazdasági, társadalmi és politikai tényező támasztotta alá. A háború után a vezető politikusok az integrációban a béke és a prosperitás tényezőjét látták, sőt többen felvetették az Európai Egyesült Államok gondolatát. Az egyesülést az újabb háború megelőzésének garanciájaként értékelték, különös tekintettel a német-francia megbékélésre.

A szoros együttműködés gondolatát az amerikai politika is kezdettől támogatta, bizonyos körök az amerikai hegemónia mérséklését és ellensúlyozását várták, sőt megjelentek bizonyos szuperhatalmi érvek is.

Az integráció gazdasági hajtóerői szintén sokrétűek voltak, sokan érveltek a két világháború közötti válságok negatív tapasztalataival. Az 1930-as évek protekcionizmusát a háború követte, ami tovább nehezítette a határokon keresztüli gazdasági kapcsolatokat. Az első kísérletek tudatos törekvést képviseltek a korábbi trend megfordítására, a múlt katasztrofális tapasztalatai termékeny talajul szolgáltak az európai kooperációra irányuló új eszmék növekedéséhez.

A szakirodalom az integrációt világgazdasági törvényszerűségnek tekinti. A tudomány és a technika vívmányai alapján a nemzeti gazdasági határok egyre szűkebbnek bizonyultak. Az integráció mellett érveltek továbbá a vállalati és üzemmérettel, valamint az optimális piacméretekkel is. Fontos motiváció volt még az un. technikai rés áthidalása az USA és Japán, valamint az újonnan iparosodó országok vonatkozásában.

Mozgató

Nemzetközi integráció

A globalizáció és az integráció korunk történelmi jelentőségű folyamatai, általuk alapvetően megváltoztak a gazdálkodás és a termelés feltételei, a fogyasztás lehetőségei. A globalizáció vonatkozásában egyfelől annak túlzott mértékű kiterjesztése figyelhető meg, amikor már nem tudni, hogy mi is a lényege, melyek a megjelenési formái. Másfelől viszont gyakori, hogy konkrét megjelenési formáira szűkítik le. Ez az ellentmondás arra vezethető vissza, hogy a globalizáció un. rosszul strukturált jelenség, tehát egyértelmű összefüggések helyett mindössze kölcsönhatásokról beszélhetünk. A globalizáció lényegét szakemberek a nemzetköziesedés folyamatából vezetik le. Ennek eredményeként egy egységes rendszerként értelmezhető világ-egész jött létre, melynek alrendszerei között olyan mértékű a kölcsönhatás, hogy az egyikben bekövetkező változás a másikban is jól érzékelhető. Sőt, az emberek tevékenysége folytán a rendszer egésze el is pusztulhat. A globalizáció révén az emberiség olyan világközössége jött létre, melyben az egyes emberek, embercsoportok szoros és kölcsönös függésbe kerültek egymással, függetlenül társadalmi, gazdasági fejlettségüktől, vallási, ideológiai nézeteiktől. Olyan fokú világegyesülést valósít meg, melyben világméretekben határozódik meg az emberiség léte. Tehát azokról a folyamatokról van szó, melyek az egész világ fennmaradásához és fejlődéséhez kapcsolódnak.

Globális problémák

Nem adott problémákról van szó, hanem a globalizáció folyamatával összefüggésben változókról. Négy fő csoportba sorolhatjuk őket:

közvetlenül ökológiai problémák: környezetszennyezés, globális felmelegedés,

Vásárlóerő-paritás

A valuták vásárlóerő-paritásának megfelelő árfolyam kialakulásáról (amikor a hazai valutáért ugyanannyi áru vásárolható belföldön, mint külföldön) a piaci mechanizmusok gondoskodnak. Ha az árfolyam eltér a vásárlóerő-paritástól automatikusan olyan piaci erők lépnek működésbe, amelyek az árfolyamot a vásárlóerő-paritás irányába terelik.

Számos közgazdász szerint a meggyőző logika ellenére sem ad a vásárlóerő paritás pontos képet az árfolyamok valóságos működéséről. Az árfolyamokat több tényező is eltérítheti a vásárlóerő-paritás által meghatározottól:

az egyes országok új nyersanyag lelőhelyeket fedezhetnek fel, s a nyersanyagok külföldi értékesítése a valutakínálat növekedése miatt az árfolyamok eséséhez vezet. Az árfolyamokat nem csak a gazdaság exportja és importja befolyásolja, hanem hatással van rá a tőkeáramlás is. A vásárlóerő-paritásos árfolyamelmélet az áruk és szolgáltatások szabad nemzetközi kereskedelmén alapul. A nemzetközi arbitrázs (arbitrázs: két piac közötti árkülönbözet kihasználása profitszerzésre) lehetősége biztosítja az olyan árfolyamok kialakulását, amely mellett az országok árszintjei kiegyenlítődnek. Az egyes országok árszínvonalaiban azonban számos olyan áru és szolgáltatás is beletartozik, amely jellegénél fogva nem vesz részt a nemzetközi kereskedelemben, s így nincs olyan mechanizmus, amely ezen termékek árait kiegyenlítené. Az országok árszínvonalai tartósan eltérhetnek egymástól, anélkül, hogy az árfolyamot piaci erők a vásárlóerő-paritás irányába terelnék.

A vásárlóerő-paritásos árfolyamelmélet nem jellemzi tökéletesen a valóságot, mégis kellő alapot

Árfolyamrendszerek

A külkereskedelmi forgalom lebonyolításához külföldi valutára, illetve devizára van szükség. A valutaárfolyam a külföldi pénznem ára, vagyis azt a hazai pénzmennyiséget jelenti, amelyért egységnyi idegen valuta megkapható. Az egyes országokban a gazdaságpolitikai megfontolásokból eredően különféle árfolyamrendszerek vannak életben.

Az árfolyamok alakulása jelentősen befolyásolja a vállalatok export és import tevékenységét, s ezen keresztül a fizetési mérleg alakulását, a GDP és a foglalkoztatás szintjét, az infláció mértékét, vagy pl. a költségvetési monetáris politika hatásosságát. Ezért körültekintő mérlegelést igényel, hogy adott gazdasági helyzetben az országok milyen árfolyamrendszer mellett kötelezik el magukat. Az árfolyamrendszereknek többféle típusa létezik, s az egyes típusokat az különbözteti meg egymástól, hogy a kormányzat beavatkozik-e, és milyen mértékben a valutapiac működésébe.

Lebegő árfolyamrendszer (rugalmas árfolyamrendszer)

Az árfolyamrendszerek egyik szélsőséges formáját képezi. Ebben az esetben az árfolyamok mozgását kizárólag a valutapiacon működő erők, a kereslet és a kínálat mechanizmusa határozza meg.

A Marshall-kereszt használatával szemléltethető a valutapiac működése (e*= egyensúlyi árfolyam).

Valutakeresleti görbe mögött a belföldi gazdasági szereplőknek az importra fordított, külföldi valutában számított kiadásai húzódnak meg. A valuta iránti kereslet és az árfolyam egymással ellentétes irányban változik. Keresleti görbe negatív meredekségű.

Valutakínálati görbe mögött a külföldieknek a magyar termék iránti kereslete