A külső egyensúly helyreállítása

A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni.

Ha ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás, mert az importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a külső egyensúly nem javul. Ezért a kereskedelmi mérleg javítása érdekében célszerűbb a valutaleértékelést alkalmazni.

Retorziók

Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását igyekeztek „megbosszulni” vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország előzetes vámemelése, valamely külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban alkalmazott exporttámogatás. Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki. Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat. Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel alkalmazott dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak alacsonyabb áron értékesíti, mint

A hazai jövedelem védelme

Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket.

A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelők aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Hasonlóképpen fenyegeti a belföldi munkavállalót az olcsó külföldi munkaerő bevándorlása. Ez az érvelés elengedő okot szolgáltat a vámok fenntartására, melyek megóvják a veszélyeztetett hazai termékeket és azok előállítóit.

Ugyanez az érvelés természetesen megjelenhet a relatíve olcsó tőke esetében is. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külföldi termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik.

Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A bérszínvonalbeli különbségek ugyanis általában a termelékenység ellentétes irányú eltérésével járnak együtt, vagyis az alacsony bérszínvonalú országban a termelékenység alacsony és fordítva. A fejlődő országok alacsony bérszínvonala a szakképzettség gyenge voltára, a kevéssé hatékony gazdasági és

Fejletlen iparágak védelme

A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List.

Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket.

A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat vé­deni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és poten­ciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozat­nagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. Ennek egyrészt technikai okai vannak, másrészt a kereslet is csak fokozatosan bővül. A fejlődő iparágakat akkor érdemes támogatni, ha arra számítanak, hogy a termék a jövőben életképes lesz a hazai piacon (lesz rá elegendő kereslet), és a termelők képesek lesznek elérni a gazdaságos üzemméretet.

A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró

Devizakitermelési mutató

Egyes termékek vagy termékcsoportok relatív hatékonyságát az úgynevezett devizakitermelési mutató segítségével ítélhetjük meg. A mutatót akkor használhatjuk, ha ismerjük a külkereskedelem szempontjából potenciálisan számításba vehető termékek belföldi ráfordításait és azok külkereskedelmi árát. A két érték alapján meghatározható, hogy egységnyi devizát mekkora forintráfordítással tudunk megszerezni.

A devizakitermelési mutató megmutatja, hogy egységnyi devizát mekkora belföldi ráfordítással lehet megszerezni egy bizonyos termék külföldön való értékesítése során, adott világpiaci árak esetén. Ha például egy 100 forintnyi ráfordítással előállítható termék a nemzetközi piacon 1 dollárért adható el, akkor az adott termék devizakitermelési mutatója 100 Ft/dollár. A termékekre így kapott devizakitermelési mutatókat sorrendbe állítva, egy relatív hatékonysági sorrendet kapunk. A komparatív előnyt vagy hátrányt a külkereskedelmi árakon mért relatív hatékonysági pozícióval, a devizakitermelési mutató alapján kialakított rangsorban elfoglalt hely alapján dönthetjük el.

A rangsorban meg kell húzni a határt az árelőnnyel vagy hátránnyal rendelkező – az exportálni vagy importálni érdemes – termékek között. A határt az éppen érvényes devizaárfolyam jelenti. Azon termékeket érdemes exportálni, amelyek devizakitermelési mutatója kisebb, mint az aktuális árfolyam, mert ezeknél a termékeknél a költségek kisebbek, mint az exportból származó bevétel. Ha például a devizakitermelési mutató 100 Ft/$ és az aktuális árfolyam 200 Ft/$, akkor minden

Munkaerő piaci folyamatok

Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli. Ennél jóval rosszabb (20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta.

A harminc éve tartó foglalkoztatási gondok, a munkaügyi kapcsolatok „amerikanizálódása”, a munkaügyi szabályozás nemzeti hatáskörből való kikerülése mind arra utalnak, hogy végérvényesen átalakul Európa munkaerőpiaca.

Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik:

1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt értékek feladására kényszerülnek az európai országok. A jóléti, “gondoskodó” állam, mely az európai szociális piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik.

A munkaerőpiac “amerikanizálódásának” – azaz az egyének önmagukról való gondoskodási kényszerének – oka a munkaerőpiacon az európai vállalatok és kormányok azon törekvése, hogy megőrizzék illetve javítsák versenyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben.

A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerő-költségek leszorítása, ugyanis az amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan “jó élet”, a relatíve magas bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala. Az Európai Unió kétarcúsága talán ebben a kérdéskörben a leglátványosabb.

Minden fontos dokumentumban ugyanis deklarálja a szociális védelem

Relokáció, a munkahelyek földrajzi áttelepülése

Az állások földrajzi áttelepülése 3 folyamat eredményeképpen jöhet létre.

1. A külkereskedelmi forgalomban a hazainál olcsóbb terméket hoznak be, így a hazai termelő megszünteti a gyártást, tehát megszűnnek a munkahelyek.

2. Bérmunka-kapcsolatok kialakulása. A bérmunka-kapcsolatok a gyártási folyamatok munka-intenzív szakaszának áthelyezése az alacsonyabb bérű országokba hosszútávon szintén a fejlestt térség számára kedvező, mert lehetővé teszi a gazdasági szerkezet korszerűsödését azáltal, hogy a feldolgozóipar rovására a magasabb értékű szolgáltatások felé tolódjon a gazdasági szerkezet. Elsősorban a textil és bőripar, a ruhagyártás, a jármű és gépgyártás egyes ágazataiban terjedt el ez a kapcsolatforma. A fejlettebb országok vállalatainak az ilyen típusú együttműködési forma nagyfokú rugalmasságot biztosít. A feltételek megváltozása esetén ugyanis tőkeveszteség, sőt tranzakciós költség nélkül is áthelyezhető a termelés. A román és a lengyel textilipar 70-80%-a, a cseh autóipar nagy része dolgozik bérmunka-konstrukcióban a nyugat-európai cégek számára.

3. A harmadik forma, melyben az álláshelyek áttelepülnek a direkt tőkemozgáshoz kapcsolódik. Ez fizikai értelemben általában nem jelent munkahelyáttelepülést, legfeljebb nem bővül az anyaországbeli munkahelyek szánna. Ez a fajta relokáció egy általánosabb jelenségnek a globalizációnak a keretében a multinacionális társaságokon keresztül valósul meg. A multinacionális tőkemozgás fő mozgatórugója a XX. század végén azonban már nem a munkaerőköltségek

Az 1982-es adósságválság

Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta (1971-1972). A kamatlábak csökkentése következtében a dollár gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai pénzpiacokat. A hitelkínálat megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget.

A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök megnövekedett bevételei az európai bankokba kerültek rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas hitelkínálatot.

A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő országok egy része és a szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.

A felvett hitelek ésszerűtlen felhasználása is hozzájárult a későbbi problémák kialakulásához. A kapott hitelek lehetővé tették hogy életszínvonalat növeljenek, konzerválják az elavult gazdasági szerkezetet, fenntartsák a teljes foglalkoztatottságot. A 80-as évek gazdasági visszaesése drasztikusan csökkentette ezen országok exportlehetőségeit. A fizetési mérleg egyensúlyuk fenntartása érdekében korlátozták az importjukat, így viszont nem jutottak hozzá a korszerű technikához és egyre jobban lemaradtak. A kör

Eladósodás

A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől kezdődően a súlypont fokozatosan a tőkeforgalomra tevődött át.

A tőkeforgalmon belül – formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgást, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé – kevésbé a tőke határon túli működtetése.

A nemzetközi tőkeforgalmon belül jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád (Japán – USA — Nyugat-Európa) egymás közötti forgalma dominált. A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelentőségűvé váltak a kölcsöntőke kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot. A XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazdasági problémája az eladósodás. A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrendeződési folyamatnak, egy világgazdasági korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás nagyságrendjét, hatását elemezni tudjuk, célszerűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása.

Eladósodással kapcsolatos alapfogalmak

Nemzetközi adósságkezelés

Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan. A felhalmozott adósságtömeg piaci feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható. Milyen lehetőségei vannak egy eladósodott országnak az adósságteher könnyítésére?

A kölcsönök visszafizetésének moratóriuma

A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre. Ezt a lehetőséget természetesen nem minden ország használhatja ki. Csak olyan – mint például Brazília – akik olyan egyéb politikai vagy gazdasági előnnyel rendelkeznek, mely fontos a hitelezők számára, így remélhetik, hogy az egyoldalú moratórium bejelentése következtében nem vezetnek be ellenük gazdasági szankciókat.

A tartozások átütemezése

Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül befolyásolja (például emeli a kamatot). Az eljárás a Párizsi Klubhoz – hivatalos kölcsönök esetén – vagy a Londoni Klubhoz – magánhitelek esetén – benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új hitelfeltételeket. Sajnos a problémát – az esetek többségén – ez

AZ EU közép-európai bővítése

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia stratégiai célja a teljes jogú tagság elérése volt. Az EU eleinte vonakodott erre vonatkozóan bármely utalástól. Kizárólag a Megállapodás tartalmaz tagságra való utalást, ám olyan megfogalmazásban, mely sem jogi, sem politikai kötelezettségvállalást nem jelent.

Álláspontjában a változás a koppenhágai csúcstalálkozón történt, amikor kinyilatkoztatták a teljes jogú tagság elvi lehetőségét. A találkozó szerint akkor kerül sor a csatlakozásra, ha a társult ország képes lesz a tagsági kötelezettségek vállalására, és teljesíti az ehhez szükséges feltételeket. Ezek:

demokrácia, törvényesség, emberi és kisebbségi jogok elve, éles versenyt és piaci nyomást állni képes piacgazdaság, a tagsági kötelezettségek teljesítése, a politikai és gazdasági monetáris unió céljainak elfogadása, EU jogrendszerének elfogadása, EU is legyen képes a befogadásra.

Az esseni csúcstalálkozó ezeket még kiegészítette:

saját régiójukon belül a tagságra váró országok működjenek együtt szomszédaikkal, a társult országokat fokozatosan bevonták az EU munkájába.

Az esseni csúcsértekezleten megvonták a kibővítés határait is: Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia, Lettország, Észtország, Litvánia, Szlovénia, Bulgária.

Újabb állomást jelentett a cannes-i konferencia, mely jóváhagyta a Fehér Könyvet. Ez tekintélyes jogi házi feladat volt az átalakuló országok számára.

Magyarország 1994-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét, mely elindította a szokásos