2010. november 28. A piaci kereslet elemzése során a vállalat feltérképezi lehetőségeit a piacon. Nem lehet ugyanolyan keresletelemzési és szegmentációs technikákat használni a fogyasztói és a szervezeti piacokon.
A vállalat azért törekszik a piac felvevőképességének meghatározására, mert a piac jelenlegi és várható méretétől függ, hogy az egyes termékekből és szolgáltatásokból adott erőforrások mellett mennyit állítson elő. A piac méretén egy adott termékből vagy szolgáltatásból megfigyelhető piaci felvevőképesség mérőszámát értjük. Három mutatószámmal mérhetjük:
Piacpotenciálnak egy adott termék vagy szolgáltatás elméletileg lehetséges eladásainak összegét nevezzük. Mind a tényleges, mind a lehetséges vásárlók összessége. Megadhatjuk valamely a termékre vagy szolgáltatásra jellemző naturális mutatóban, vagy kiszámítható értékmutatóban is. Az adott időszak alatt megvalósuló eladások összege a piacvolumen. Ez a létező piac. Nem a vásárlói szándékot mutatja, hanem a kialakult valós helyzetet. A piaci részesedés a piaci összértékesítés egy vállalatra jutó hányada. Ekkor a vállalat saját eladásainak összegét elosztja a piaci volumennel.
A piaci helyzet jellemzésére használható mutató a penetrációs szint. Azt mutatja meg, hogy mekkora a tényleges eladásoknak az elvileg lehetséges eladásokhoz viszonyított aránya. Tehát a piac telítettségi szintjét mutatja. A piac felszívóképességének természetes korlátja az ún. felső telítettségi érték.
PR=S/Q, S: összes forgalom, Q: piacpotenciál.
A
2010. november 24. A piaci tranzakciók többsége nem a fogyasztói, hanem a szervezeti piacokon zajlik. Szervezeti piacnak nevezzük azoknak az egyéneknek és szervezeteknek az összességét, amelyek valamilyen formális szervezet számára végeznek beszerzési tevékenységet.
A számítástechnika fejlődésével a szervezeti piac új, virtuális formái is létrejöttek, s vannak olyan on-line kereskedelmi felületek, amelyek kifejezetten a szervezeti piac szereplői és tranzakcióinak lebonyolítására formálódtak. Az on-line piac olyan elektronikus kereskedelemi platform, ahol az eladók és a vevők a kínált vagy keresett áruk és szolgáltatások tekintetében on-line bonyolítják üzleteiket.
A szervezeti piacon működő vállalkozások száma mindig változó. Vállalatokat alapítanak, üzemelő cégek tönkremennek és bezárnak, másokat új tulajdonos üzemeltet tovább. A szervezeti piac vásárlói nem saját maguk, hanem a vállalat igényeinek és céljainak megfelelően vásárolnak. A szervezeti piacon többféle vevőcsoport különböztethető meg:
termelő- és szolgáltatóvállalatok, amelyek azért vesznek árukat és szolgáltatásokat, hogy azokkal más termékeket és szolgáltatásokat állítsanak elő, költségvetési szervezetek, amelyek a vásárolt termékekkel és szolgáltatásokkal védelmi, oktatási, közjóléti és egyéb közösségi szükségletet hivatottak kielégíteni, nonprofit szervezetek, amelyek csoport- vagy közösségi szükségletek kielégítésére törekszenek nem nyereségorientált alapon, kereskedelmi vállalatok vagy viszonteladók, amelyek mások által előállított árukat megvásárolnak, és újra eladnak.
A szervezeti vásárlók az alábbiakat vásárolják
Nyersanyagok vagy alapanyagok.
2010. november 16. A valutaárfolyam makro- és mikrogazdasági szempontból egyaránt kulcsfontosságú tényező. A valutaárfolyam – a valuta ára – valamennyi termék külső piaci versenyképességének döntő tényezője. Hogy milyen az adott gazdaság reál és pénzügyi aktívái iránt a nemzetközi kereslet az döntő mértékben függ azok relatív árától, azaz külföldi valutá(k)ban kifejezett árszintjétől.
Ha a hazai valuta ára túlzottan magas, a külföldi devizában kifejezett termékárak is magasak lesznek. Köznapi megfogalmazás szerint az országot drágának tartják a partnerek. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy az ország mind kevesebb terméket tud külföldön eladni, s várhatóan csökken a külföldiek érdeklődése a hazai pénzügyi aktívák (befektetési lehetőségek) iránt is; romlik a fizetési mérleg. Ekkor a külföldi partnerek jogosan arra számítanak, hogy jelentősebb változások következnek be a gazdaság működési feltételeiben. Azt nem lehet előre pontosan felmérni, hogy e változásokat a piaci mechanizmusok vagy kormányzati lépések (gazdaságpolitikai döntések) idézik-e elő, de a bizonytalanság mindenképpen tovább gyengíti az ország nemzetközi gazdasági pozícióját. (Jogosan feltételezhető devizális korlátozások életbe léptetése, tőkeforgalmi ellenőrzés bevezetése, vagy mindenekelőtt az árfolyam esése)
A túlzottan alacsony árfolyam hatása fentiekkel ellentétesek, általában (rövid távon) javítja a fizetési mérleget. Ez bizonyos szempontból ugyanolyan káros következményekkel járhat. Az egyensúlyhiány önmagában zavaró, hiszen a működési feltételek változását valószínűsíti.
2010. november 16. A nemzetközi fizetéseket valutákban, illetve devizákban eszközlik. Valutának tekintjük egy ország törvényes fizetési eszközét, magát a bankjegyet, amely a kibocsátás helyén a pénzfunkciókat betölti. (Ár meghatározásra, tartozások és követelések kiegyenlítésére és befektetésekre használják.) A deviza fogalmának két fajta értelmezése ismert. Szűkebb értelemben ide soroljuk a külföldi valutára szóló pénzhelyettesítőket, a külföldi pénzeszközökre kiállított tartozást vagy követelést megtestesítő értékpapírokat. Tágabb értelemben mindenfajta – nemzetközi fizetésekben használható – eszköz devizának tekinthető, tehát az értékpapírokon túl a bankjegyek és a klasszikus pénzeszköz, az arany is. Ez utóbbi monetáris (tehát pénzként történő) használata az elmúlt évtizedek folyamán fokozatosan beszűkült, s tulajdonképpen az országok megállapodtak abban, hogy az aranyat demonetizálják.
Az un. világpénz (nemzetközi fizetésekben használt pénz) funkcióban fontos minőségi változás következett be. A hetvenes évektől már nemcsak nemzeti valuták forognak e szerepkörben, hanem megjelentek a nemzetközi valuták is. Nemzetközi valutáról akkor beszélünk, ha a valuta kibocsátásáról, használati köréről, feltételeiről stb. alapvető kérdésekről nem egy ország, egy adott nemzeti monetáris hatóság dönt, hanem egy kollektíva. A nemzetközi valuta értékét – vásárlóerejét így nem egy nemzetgazdaság, hanem a közösség globális teljesítménye határozza meg.
A devizapolitika egyik kiemelt – elsőszámú – feladata, hogy meghatározza a hazai valuta nemzetközi forgalomképességét, döntsön arról,
2010. november 15. A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO)
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gazdasági intézmény, amely a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betartatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által kötik, szorgalmazzák a világ kereskedő nemzetei. Noha országok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a termékek és szolgáltatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése. A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf.
A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők:
Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékhatások nélkül. Ennek lényege a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabályokkal, s betartsák azokat. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatása is. A nemzetközi kereskedelem sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időnként a kereskedelmi “háborúktól”. A WTO feladata éppen ezek megelőzése, illetve rendezése. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése. A kereskedelmi kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek. Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E
2010. november 15. Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade – GATT)
A II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is. A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation – ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947-ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizottságot is felállítottak az ITO érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizo-nyultak. A résztvevők 1947. október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe léptetik. Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése.
Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be” pályafutását, amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO) 1995. január 1-jei dátummal.
A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely szervezetként funkcionált titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi szervezetként.) Ugyanilyen
2010. november 15. Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások – sajátos tulajdonságaik miatt – nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk” (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel”, vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások).
A szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének kapcsán többen felvetették a kérdést, hogy vajon mely országoknak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem területén? Amennyiben a szolgáltatásokat a fizikai árukhoz hasonlóan korlátok nélkül lehetne exportálni, akkor a fejlett és fejlődő országok szolgáltatásainak eltérő árszínvonala és a termelékenységi korlátok miatt a komparatív költségelőnyök a fejlődő országok oldalán lennének. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásoknak csak egy hányada lehet nemzetközi kereskedelem tárgya, főleg azok, amelyekben a szellemi és fizikai tőke játssza a döntő szerepet, ahol viszont a fejlett világnak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben a fejlődő világ országaihoz képest. Ez a gondolatmenet – ha kiterjesztjük a szolgáltatások teljes szférájára – azt sugallja, hogy a fejlett országoknak a szolgáltatások, a fejlődőknek pedig (legalábbis a
2010. november 15. A valutaleértékelés azt jelenti, hogy több hazai valutát kell adni egységnyi külföldi valutáért, illetve egységnyi hazai valutáért kevesebb külföldi valutát lehet kapni. Ezért rövid távon a leértékelés az importot mérsékli, az exportra viszont ösztönzőleg hat. Az importőröknek ugyanannyi termék beviteléhez szükséges változatlan összegű külföldi valutáért most több hazai valutát kellene fizetniük, ugyanakkor az exportőrök hazai valutában mérve nagyobb bevételhez jutnak változatlan mennyiségben és exportáron értékesített termékük után is.
Nem jelenthető azonban ki, hogy a valutaleértékelés egyértelműen növeli az exportot és akadályozza az importot. A végső hatás különböző ellentétes irányú változások eredője.
A valutaleértékelés után az import termékek a hazai fogyasztók számára drágábbá válnak ugyan, de ha a kereslet árrugalmatlan, akkor nem biztos, hogy az importálandó mennyiség is csökken. Ilyenek például a nyersanyagok, az energiahordozók, melyeket gyakorlatilag bármi áron kénytelen az ezekben hiányt szenvedő ország importálni. Az importtermékek belföldi árának növekedése mindenképpen növeli a belföldi termelés költségeit, ezzel az átlagos árszintet is. így – az import részarányától függően – nő az export- termékek termelésének költsége is, ami rontja az exportőrök javuló profit- kilátásait.
Az exportálók változatlan eladási érték, vagyis devizabevétel mellett is növelik profitjukat. Egyes termékek a leértékelés hatására válhatnak exportképessé, így az
2010. november 12. Az egyoldalúan – az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER – voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki” az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást.
Az exportőr ország vállalatai nyilván csak akkor hajlandóak kivitelüket önkéntesen korlátozni, ha arra számítanak, hogy ellenkező esetben az importőr ország kormánya eleget tesz a szigorúbb korlátozások bevezetését igénylő hazai termelői kívánságoknak.
Az önkéntes exportkorlátozás tehát mindenképpen az importőr és az exportőr országok közötti konszenzuson alapul, ami nem jelent jogi megállapodást is, hiszen formailag az exportőri pozícióban lévő fél olyan egyoldalú akciójáról van szó, amelyért nem várhat kompenzációt.
Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az is nyilvánvaló, hogy a világpiaci kereslet alakulása szempontjából jelentéktelen országok nincsenek abban a helyzetben, hogy szállítóikat önmegtartóztatásra kényszerítsék. Önkéntes exportkorlátozásra csak nagy mennyiséget importáló
2010. november 12. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult.
A kivitel mennyiségi korlátozása a 20. században a fejlett országokban csak akkor került alkalmazásra, amikor azt rendkívüli gazdasági vagy politikai események szükségessé tették, így történt ez a két világháború ideje alatt, illetve azt közvetlenül megelőzően, valamint a 2. világháború utáni súlyos áruhiány idején. Napjainkban az exportkorlátozást a fejlett országok csak különleges helyzetekben, a fejlődő országok viszont gyakrabban alkalmazzák.
Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai
A kormányok elsősorban olyan termékek (nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár.
Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja valamilyen – nem vagy lassan megújuló – természeti kincs (például: ritka fafajok, elefántagyar stb.) kiaknázását.
A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni valamely hazai nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel visszafogása
|
|
Legfrissebb hozzászólások