Konvertibilitás

A nemzetközi fizetéseket valutákban, illetve devizákban eszközlik. Valutának tekintjük egy ország törvényes fizetési eszközét, magát a bankjegyet, amely a kibocsátás helyén a pénzfunkciókat betölti. (Ár meghatározásra, tartozások és követelések kiegyenlítésére és befektetésekre használják.) A deviza fogalmának két fajta értelmezése ismert. Szűkebb értelemben ide soroljuk a külföldi valutára szóló pénzhelyettesítőket, a külföldi pénzeszközökre kiállított tartozást vagy követelést megtestesítő értékpapírokat. Tágabb értelemben mindenfajta – nemzetközi fizetésekben használható – eszköz devizának tekinthető, tehát az értékpapírokon túl a bankjegyek és a klasszikus pénzeszköz, az arany is. Ez utóbbi monetáris (tehát pénzként történő) használata az elmúlt évtizedek folyamán fokozatosan beszűkült, s tulajdonképpen az országok megállapodtak abban, hogy az aranyat demonetizálják.

Az un. világpénz (nemzetközi fizetésekben használt pénz) funkcióban fontos minőségi változás következett be. A hetvenes évektől már nemcsak nemzeti valuták forognak e szerepkörben, hanem megjelentek a nemzetközi valuták is. Nemzetközi valutáról akkor beszélünk, ha a valuta kibocsátásáról, használati köréről, feltételeiről stb. alapvető kérdésekről nem egy ország, egy adott nemzeti monetáris hatóság dönt, hanem egy kollektíva. A nemzetközi valuta értékét – vásárlóerejét így nem egy nemzetgazdaság, hanem a közösség globális teljesítménye határozza meg.

A devizapolitika egyik kiemelt – elsőszámú – feladata, hogy meghatározza a hazai valuta nemzetközi forgalomképességét, döntsön arról,

Szolgáltatások a nemzetközi kereskedelemben

Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások – sajátos tulajdonságaik miatt – nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk” (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel”, vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások).

A szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének kapcsán többen felvetették a kérdést, hogy vajon mely országoknak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem területén? Amennyiben a szolgáltatásokat a fizikai árukhoz hasonlóan korlátok nélkül lehetne exportálni, akkor a fejlett és fejlődő országok szolgáltatásainak eltérő árszínvonala és a termelékenységi korlátok miatt a komparatív költségelőnyök a fejlődő országok oldalán lennének. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásoknak csak egy hányada lehet nemzetközi kereskedelem tárgya, főleg azok, amelyekben a szellemi és fizikai tőke játssza a döntő szerepet, ahol viszont a fejlett világnak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben a fejlődő világ országaihoz képest. Ez a gondolatmenet – ha kiterjesztjük a szolgáltatások teljes szférájára – azt sugallja, hogy a fejlett országoknak a szolgáltatások, a fejlődőknek pedig (legalábbis a

Az 1982-es adósságválság

Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta (1971-1972). A kamatlábak csökkentése következtében a dollár gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai pénzpiacokat. A hitelkínálat megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget.

A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök megnövekedett bevételei az európai bankokba kerültek rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas hitelkínálatot.

A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő országok egy része és a szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.

A felvett hitelek ésszerűtlen felhasználása is hozzájárult a későbbi problémák kialakulásához. A kapott hitelek lehetővé tették hogy életszínvonalat növeljenek, konzerválják az elavult gazdasági szerkezetet, fenntartsák a teljes foglalkoztatottságot. A 80-as évek gazdasági visszaesése drasztikusan csökkentette ezen országok exportlehetőségeit. A fizetési mérleg egyensúlyuk fenntartása érdekében korlátozták az importjukat, így viszont nem jutottak hozzá a korszerű technikához és egyre jobban lemaradtak. A kör

Eladósodás

A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől kezdődően a súlypont fokozatosan a tőkeforgalomra tevődött át.

A tőkeforgalmon belül – formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgást, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé – kevésbé a tőke határon túli működtetése.

A nemzetközi tőkeforgalmon belül jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád (Japán – USA — Nyugat-Európa) egymás közötti forgalma dominált. A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelentőségűvé váltak a kölcsöntőke kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot. A XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazdasági problémája az eladósodás. A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrendeződési folyamatnak, egy világgazdasági korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás nagyságrendjét, hatását elemezni tudjuk, célszerűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása.

Eladósodással kapcsolatos alapfogalmak

Nemzetközi adósságkezelés

Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan. A felhalmozott adósságtömeg piaci feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható. Milyen lehetőségei vannak egy eladósodott országnak az adósságteher könnyítésére?

A kölcsönök visszafizetésének moratóriuma

A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre. Ezt a lehetőséget természetesen nem minden ország használhatja ki. Csak olyan – mint például Brazília – akik olyan egyéb politikai vagy gazdasági előnnyel rendelkeznek, mely fontos a hitelezők számára, így remélhetik, hogy az egyoldalú moratórium bejelentése következtében nem vezetnek be ellenük gazdasági szankciókat.

A tartozások átütemezése

Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül befolyásolja (például emeli a kamatot). Az eljárás a Párizsi Klubhoz – hivatalos kölcsönök esetén – vagy a Londoni Klubhoz – magánhitelek esetén – benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új hitelfeltételeket. Sajnos a problémát – az esetek többségén – ez

A gazdasági és monetáris unió

Az un. Egységes Európai Piac tervét illetően a döntés az 1985. júniusi milánói csúcsértekezleten született. Megteremtése érdekében a Bizottság előterjesztette a Fehér Könyvet, ami mintegy 300 feladatot tűzött ki, végrehajtási ideje pedig 1992. év december hó 31.

A Fehér Könyv az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad és korlátlan mozgását tűzte ki célul. Eszerint az egységes európai piac érdekében fizikai, technikai és pénzügyi akadályok felszámolására van szükség.

Fizikai akadályok megszüntetése

A nemzeti határokon történő ellenőrzése megszüntetését jelenti. 1968. után a vámok eltörlése ellenére az áruk mozgásának ellenőrzését több okból is fenn kellett tartani. A közös külső vámok ellenére egyes tagországok eltérő nemzeti kvótákat alkalmaztak, melyeket eredetellenőrzés nélkül könnyedén ki lehetett volna játszani.

Az egységes európai piac azt jelenti, hogy 1992. után a kvótákat már közösségi szinten alkalmazzák és kifelé egységesítik a különböző biztonsági, környezeti és eü. előírásokat. Az áruk mozgásának nyilvántartására számítógépes rendszert vezettek be.

A határellenőrzés felszámolásával az állampolgárok a közösségen belül útlevél nélkül, szabadon utazhattak, letelepedhettek, tanulhattak, munkát vállalhattak. Ezt szabályozta a Schengeni megállapodás, melyet 9 tagország fogadott el. Az állampolgárok egyenlő jogokkal vehetik igénybe más országok szociális juttatásait. A Közösségen kívüli utazásokra egységes útlevelet vezettek be.

Technikai akadályok megszüntetése

A nemzetközi tőkeáramlás formái és okai

A nemzetközi tőkekapcsolatok a világgazdasági kapcsolatok egyik legfontosabb szektorát alkotják, napjainkban az országok szinte kivétel nélkül igen aktív résztvevői a nemzetközi tőkeforgalomnak (akár fejlett, akár kevésbé fejlett országról legyen is szó).

A nemzetközi tőkeáramlás klasszikus típusa a kölcsöntőke áramlás és a működőtőke áramlás. A működőtőke áramlás két alapvető formája:

direkt külföldi beruházás, portfolió beruházás. A direkt működő tőke export

A direkt tőkeáramlás esetén a befektetés effektíve produktív célból, reál-tőkejavakba történik, így a tőketulajdonos nem mond le eszközeinek használati jogáról. Aktívan részt kíván venni a tőke működtetésével kapcsolatos döntésekben, a tőke mindenkori tényleges hozamára, a nyereségre tart igényt.

A külföldi direkt beruházások volumene az 1980-as évek közepétől növekedett meg dinamikusan. Az évtized első felében átlagosan 50 milliárd dollárt fektettek be közvetlen formában, 1985. év után ez már meghaladta a 160 milliárd dollárt, 1995. évben pedig a 315 milliárd dollárt.

A külföldi direkt tőkeberuházások okai különféle érdekekre vezethetőek vissza. A befektetők mélyreható és komplex elemzés segítségével döntenek arról, hogy hol, milyen módon kívánnak tulajdonosként megjelenni. Első helyen a profitszerzés áll, azonban abban megoszlanak a vélemények, hogy ezt a profitot rövid, vagy hosszú távon várják-e a befektetéstől.

A direkt befektetés legfontosabb

Befektetések hozama, kockázata

Minden befektetés lényege valamilyen mértékű tőke lekötése abból a célból, hogy meghatározott időtartam alatt profitot eredményezzen. A modern pénzügyi megközelítés szerint a befektetés, valamilyen jelenbeli pénz elcserélését jelenti valamilyen jövőbeli pénzre. A befektetés eredményét, a profitot a kezdeti tőkéhez viszonyítva %-os formában kifejezve, realizált hozamnak nevezzük.

A befektetés hozama: árfolyamnyereség + egyéb kifizetés r= (P1-Po)+DIV1, ahol

r: befektetés hozama P1: a tárgyidőszaki árfolyam (záróárfolyam) Po: a befektetéskori árfolyam (nyitóárfolyam) DIV1: osztalékhozam, mint egyéb kifizetés

Az árfolyamnyereség a tőkepiacon forgó befektetési formák árfolyamváltozásából eredő profit, míg egyéb kifizetés lehet kamat vagy osztalék. Minden befektető valamilyen jövőbeni hozam reményében kíván befektetni, tehát az elérendő hozammal szemben elvárásai vannak. Az így elérni kívánt hozamot elvárt hozamnak nevezzük. A jövőben esedékes mértékét biztosan nem ismerjük. Éppen ezért, ez egy valószínűségi változó, amit a befektetés tervezésekor figyelembe kell vennünk.

Ha az elvárt hozam a jövőben esedékes, és nagyságát nem ismerjük pontosan, akkor a körülötte lévő bizonytalanság kockázat. A kockázat különböző mértékű lehet attól függően, hogy a várható hozam és a tényleges hozam hogyan tér el egymástól akkor, amikor realizálni szeretnénk befektetésünkön a profitot. A hozamok eloszlását két változóval jellemezhetjük (feltételezve, hogy normális valószínűség eloszlást követnek) a szórásukkal és a

Árfolyam

A devizapiac központi kategóriája az árfolyam. Az árfolyam egy adott valutának egy külföldi pénzben kifejezett ára. A valutáknak számtalan “ára” létezik, melyek egymástól lényegesen különbözhetnek. Eltekintve itt most a hivatalosan meghatározott ártól, a hivatalos árfolyamtól, a valutáknak a devizapiaci ügyletek jellegétől függően a piacon is többféle áráról beszélhetünk.

A devizák adás-vétele történhet prompt, vagy azonnali fizetéssel. Ebben az esetben az ügyletkötés és annak teljesítése között maximum két munkanap telik el. Prompt vagy készpénz árfolyam az az ár, amelyet ilyen ügyletek esetén kell fizetni egy külföldi valutáért. Amennyiben az ügylet teljesítésére (mindkét fél részéről) csak a kötést követő 3. munkanapon vagy később kerül sor, határidős vagy termin üzletről beszélünk. (Rendszerint 1, 3, 6 hónapos vagy maximum egy éves határidőben állapodnak meg.) Fontos, hogy a határidős árfolyamot az üzletkötéskor rögzítik, miközben a devizáknak az adott áron történő kicserélésére csak a “határidő” napján kerül sor. Adott napon egy valutának a szokásos határidőknek megfelelően többféle termin árfolyama létezik; hiszen az egy, három, hat hónapos termin ügyleteket eltérő áron kötik.

A határidős ügyletek megkötésére akkor kerül sor, ha a felek úgy érzik, hogy ily módon a devizák jövőben várható és számukra kedvezőtlen árváltozását kivédhetik. Aki egy valuta árfolyam

EMU

Az EMU a gazdasági integrációs formák olyan fejlett változata, amely az egységes belső piacon alapul, és amely magában foglalja a közös monetáris politikát, a szorosan egymáshoz igazított gazdaságpolitikákat. A világon eddig egyetlen nemzetközi integráció jutott el erre a szintre, az Európai Unió. [Palánkai, 2001]

1999. január 1-jén 11 európai uniós tagország létrehozta az Európai Monetáris Uniót (EMU) és egységes valutát vezetett be, az Eurót. A 11 ország (Ausztria, Németország, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Írország, Finnország) rögzítették valutaárfolyamaikat, egységesen alkalmazták az új valutát, valamint bevezették az egységes jegybanki kamatrátát, az egységes árfolyam-politikát és megállapodásuk tartalmazta a további növekedési szándékot is. Így 2000 decemberétől 12-ikként Görögország is csatlakozhatott. Ezeket az országokat együtt nevezzük Eurózónának. Az egységes valuta bevezetése több mint 300 millió EU polgárt érintett annak minden előnyével mind a fogyasztói mind pedig a vállalati oldalon.

Az egységes belső piac működése folyamán egyértelműen felmerült az igény a továbblépésre, mivel a megfelelő működéshez elengedhetetlen az egységes közös valuta. Az árfolyamok ingadozása megnehezíti a szabad tőkeáramlást, zavarja a közös mezőgazdasági politika végrehajtását, és megakadályozza az ipari piacot abban, hogy teljes egészében belső piacként működhessen.

1957. március 15-én a Római Szerződésben – melyet elsősorban