2010. január 4. A költségvetési hiányt elvileg és gyakorlatilag is többféle módon lehet finanszírozni. A költségvetési hiány finanszírozásának két alapvető eszköze van. A hiány monetizálása, ami azt jelenti, hogy valamilyen pénzteremtő bankművelet eredményeként a hiányfinanszírozás mértékével megnő a belföldi pénzmennyiség. A hiány monetizálásának megítélésében kardinális kérdés a gazdaság pénzkeresletének alakulása. Amennyiben a hiány finanszírozására teremtett pénz mennyisége nem haladja meg a pénzkeresletet, úgy ez a finanszírozási mód infláció nélkül járható út.
A tranzakciós pénzkeresleti komponens növekedése nem konvertibilis valuták esetében tekinthető a jegybanki pénzteremtő hitelfinanszírozás esetén olyan tényezőnek, amely nem okoz zavarokat a pénzstabilitásban. A spekulációs pénzkeresleti komponens (különösen fejlett tőkepiacok esetében) nem jelent stabil hátteret a hiány monetizálásához. Ebben az esetben a pénzkereslet csökken és erősödik az egyéb finanszírozási instrumentumok tartása. A finanszírozási instrumentumok helyettesíthetőségéhez hasonló eredménnyel jár a konvertibilis (különösen a teljesen konvertibilis) fizetőeszközzel megvalósított hiány monetizálás.
A monetizálás alapesetben történhet a jegybank által nyújtott hitelből. Ez a monetáris bázis, a jegybankpénz mennyiségét úgy növeli, hogy e hitelnek tényleges pénzügyi terhe nincs, sőt tényleges visszafizetési kötelezettsége sincs. Mivel a pénzkereslet és pénz kínálat meg nem felelése ebben a helyzetbe fokozott veszély, így az infláció, annak ingadozása és a gazdasági szereplők (közöttük a kormányzat) pénzillúziója komoly
2010. január 4. A gazdasági elemzésekben különböző deficit-fogalmakkal találkozhatunk. A nemzetközi gyakorlatban a következőket alkalmazzák:
Teljes deficit
Pénzforgalmi szemléletű ill. eredményszemléletű. Hívják bruttó deficitnek is. A kiadási oldalon tartalmazza az államadósság kamatterheit és törlesztését vagy államkötvény-visszavásárlást és a tárgyévi pénzmaradvány-növekedést is. Bevételi oldalon elszámolja a hitelfelvételt és/vagy az államkötvény-kibocsátást, valamint a pénzmaradványok felhasználását is. Gazdasági elemzésre nem igazán alkalmas.
Elsődleges egyenleg
A kamatterhek nélküli kiadások, a hitel és privatizációs bevételek nélküli, ún. elsődleges bevételek különbsége. A bevételek között a szokásos jövedelemcentralizációs csatornákból származó tételeket tartalmazza (pl. adó- és járulékbevételek, de a kamatbevételek nem tartoznak ide). A kiadások között nem szerepelnek a finanszírozással kapcsolatos tételek, tehát az adósságszolgálati kamatkiadások, a jegybankkal kapcsolatos elszámolások. Lényegében azt mutatja meg, hogy mennyi lenne a hiány, ha nem lenne államadósság. Erre az egyenlegre van legközvetlenebb hatása a fiskális (költségvetési) politikának, tehát ez az az egyenleg, amit az aggregált keresletre történő hatással meg tudunk változtatni.
GFS (Government Financial Statistics) egyenleg
Kiszűrik mindkét oldalon a tőkejellegű pénzmozgásokat. Az összes bevétel nem tartalmazza sem a nemzetközi, sem a hazai piacon felvett hiteleket, de figyelembe veszi a privatizációs bevételeket. A kiadások között nem szerepelnek a törlesztések, értékpapír-visszavásárlások. Ez az egyenleg tehát a
2010. január 3. Infláció alatt általában az árszínvonal tartós és folyamatos emelkedése értendő. A jelenlegi gyakorlat szerint az árszínvonal változását valamilyen fogyasztói kosár árának időbeli változásával mérik – ez az úgynevezett fogyasztói árindex. A gyakorlatban egy jellemzőnek, általánosnak tartott fogyasztói kosarat állítanak össze (KSH) és a benne szereplő javak és szolgáltatások árait figyelik. Az infláció mérésére szolgálhat a termelői árindex és, vagy a maginfláció is. Az utóbbi a fogyasztói árindex egy korrigált változata, amelyből kiemelik a nagyon rapszódikus árváltozásokra hajlamos jószágcsoportokat (energia, egyes élelmiszerek).
2010. január 2. Inflációs kockázat (szokás vásárlóerő–kockázatnak is nevezni), ami a reálhozam értékére van hatással. Olyan értékpapíroknál jelentkezik, amelyeknek nominálisan rögzítették a hozamát. A reálhozam azonban a befektetett és a befektetéssel realizált cash flow vásárlóerejének változását mutatja, azaz hogy az inflációhoz képest mekkora többlethozamot ad a papír. A nominálisan rögzített hozamú értékpapír reálhozamát pedig a leginkább az infláció változása okozza. Csak az olyan értékpapíroknak nincs inflációs kockázata, amelynek hozamfizetését az infláció alakulásához kötötték.
2010. január 2. Az úgynevezett nyitott kötvényeknél a futamidő előre rögzített időpontjaiban a kibocsátónak vagy a tulajdonosnak lehetősége van arra, hogy előre megadott árfolyamon kötvényét visszavegye/visszaadja. Ez az árfolyam általában a kibocsátási árfolyam prémiummal növelt értéke. A gyakorlatban inkább a kibocsátó számára biztosítanak visszavásárlási jogokat, gyakran a futamidő teljes szakaszára. Az ilyen kötvények árfolyama a visszahívási árfolyamszint fölé nem emelkedhet (árfolyamplafon), hiszen ekkor a kibocsátónak megérné a rögzített árfolyamon visszavásárolni papírjait. Általában is, ha az infláció csökkenésével az adott nyitott kötvény kamatozása relatíve magassá válik, a kibocsátónak mindig érdeke lesz a magas költségű forrás visszavonása. Az ilyen, valamelyik szereplő számára gyakorlatilag opciós lehetőséget nyújtó kötvények cash flow–ja soha nem adható meg teljes bizonyossággal, hiszen a visszavásárlás lehetősége bármikor fennáll. A gyakorlatban a kibocsátó által visszahívható – (call-) és a tulajdonos által visszaadható – (put-) kötvény elnevezés is elterjedt.
2010. január 2. Államkötvényeknek a központi költségvetés által kibocsátott, hosszabb távú papírokat nevezzük.
Az államkötvények, azaz az egy évnél (365 nap) hosszabb lejáratú állampapírok szerepe a befektetői bizalom növekedésével egyre nő a finanszírozásban. Mára már a költségvetési hiány finanszírozása alapvetően államkötvényekkel történik, ami növeli a finanszírozás biztonságát. Az államkötvényeket számos szempont alapján lehet csoportosítani.
Kamatozásuk szerint lehetnek: – fix vagy – változó kamatozásúak. A kamatfizetés gyakorisága szerint lehetnek: – éves vagy – féléves kamatfizetésűek. Kibocsátásuk szerint lehetnek: – zárt vagy – nyilvános kibocsátásúak.
A fix kamatozású kötvények a kibocsátáskor meghirdetett rögzített kamatot fizetik a futamidő során.
A változó kamatozású kötvényeknél csak a kamat–megállapítás módja és ideje rögzített, a kifizetendő konkrét kamat mértéke mindig csak az adott kamatfizetési periódusra ismert. A kamat megállapítása más értékpapír hozamához, egy mindenki által nyomon követhető irányadó kamathoz, vagy az inflációt kifejező indexhez kötődve történik.
Általában a változó kamatozású papírokat valamilyen irányadó kamathoz szokták kötni (a legismertebb a LIBOR), ennek azonban elengedhetetlen feltétele az, hogy az adott piac, amelyen az adott kamat kialakul, likvid legyen. A LIBOR ilyen szempontból megfelelő, mert nagy mennyiségű pénzt adnak kölcsön ezen kamatok mellett. A magyar piacon – bár létezik a LIBOR-hoz hasonló ún. kamatfixing (BUBOR), de nem
2010. január 2. A monetáris politika a gazdaságpolitika azon ága, amely a pénz gazdaságra gyakorolt hatását próbálja meg kihasználni. A monetáris politika magában foglalja:
a pénz– és a hitelállomány nagyságának, valamint a pénz belső és külső árának, azaz a kamatlábnak és az árfolyamnak a szabályozását.
Ezeket nevezzük a monetáris politika közbenső célkitűzéseinek, megkülönböztetve őket a végső céloktól, hiszen a pénzmennyiség növekedési üteme vagy a kamatszint közvetlenül a társadalom egésze számára nem jelent „jóérzést” vagy „rosszérzést”, ezek a célok nem épülnek be az úgynevezett társadalmi hasznossági függvénybe.
A monetáris politika végső céljai megegyeznek a stabilizációs gazdaságpolitika végső céljaival, ezen belül a monetáris politika elsősorban:
az infláció mérséklésére, a fizetési mérleg zavarainak kiküszöbölésére, a túlfűtött gazdaság visszafogására alkalmas.
|
|
Legfrissebb hozzászólások