Monetáris politika

A monetáris politika a gazdaságpolitika azon ága, amely a pénz gazdaságra gyakorolt hatását próbálja meg kihasználni. A monetáris politika magában foglalja:

a pénz– és a hitelállomány nagyságának, valamint a pénz belső és külső árának, azaz a kamatlábnak és az árfolyamnak a szabályozását.

Ezeket nevezzük a monetáris politika közbenső célkitűzéseinek, megkülönböztetve őket a végső céloktól, hiszen a pénzmennyiség növekedési üteme vagy a kamatszint közvetlenül a társadalom egésze számára nem jelent „jóérzést” vagy „rosszérzést”, ezek a célok nem épülnek be az úgynevezett társadalmi hasznossági függvénybe.

A monetáris politika végső céljai megegyeznek a stabilizációs gazdaságpolitika végső céljaival, ezen belül a monetáris politika elsősorban:

az infláció mérséklésére, a fizetési mérleg zavarainak kiküszöbölésére, a túlfűtött gazdaság visszafogására alkalmas.

Költségvetési politika

A költségvetési politika a kormányzat különböző gazdasági funkcióihoz szükséges pénzek beszedését, újraelosztását, a különböző kormányzati funkciók megvalósításához szükséges erőforrások rendelkezésre állását (finanszírozás) biztosítja. A kormányzati funkciókat három szempont szerint csoportosíthatjuk.

A funkciók megvalósulásának módszere alapján beszélünk regulátor és finanszírozó funkciókról.

A funkció tartalma szerint megkülönböztetünk hagyományos közhatalmi, szociális vagy társadalompolitikai és gazdaságpolitikai funkciót.

Végül, de nem utolsó sorban, a gazdasági folyamatokra gyakorolt hatás szempontjából beszélünk allokációs, redisztribúciós és stabilizációs funkcióról. Az allokáció a kollektív javak biztosítását, ha úgy tetszik a piaci mechanizmus tökéletlenségeiből és az externális hatásokból adódó hiányok pótlását jelenti. A kollektív javak skálája széles és történelmileg változó. A hagyományos közhatalmi szolgáltatásoktól (pl. honvédelem) kezdve az oktatáson, egészségügyön keresztül az egészséges ivóvíz biztosításáig sok minden ide tartozik. A redisztribúció a piaci mechanizmus működéséből adódó, és az adott társadalom számára elfogadhatatlan jövedelem egyenlőtlenségek korrekcióját jelenti. A stabilizációs funkció a piac önszabályozó mechanizmusának korrekciója a gazdaság egyensúlyának, növekedésének és versenyképességének biztosítása érdekében.

Monetáris aggregátum

Magyarországon a következő, a forgalomban lévő pénzmennyiséget mérő kategóriákat, úgynevezett monetáris aggregátumokat használják:

M1: forgalomban lévő készpénz, vállalati és önkormányzati pénzforgalmi számlák egyenlege, lakossági folyószámlák, látra szóló betétek egyenlege,

M2: M1, valamint valamennyi lekötött banki forint – és devizabetét (kvázipénzek),

M3: M2, valamint a pénzintézeti visszavásárlási megállapodások és a különböző banki értékpapírok,

M4: M3, valamint a hazai nem banki gazdasági szereplők állampapír-állománya.

A pénzkategóriák azonosításánál figyelembe vett két általános kritérium a következő:

csak olyan szereplő kezén lévő likviditás tartozik bele bármely pénzkategóriába, amely szereplő nem része a bankszektornak, illetve a központi költségvetésnek, hiszen a pénz teremtőjének a kezén az általa teremtett eszköz nem funkcionálhat pénzként; általában banki passzívákat sorolnak a különböző pénzkategóriákba, bár látható, ez alól az M4-be tartozó kincstárjegy már kivételt jelent, hiszen az az államháztartás passzívája.

Pénzügyi piacok

Piacnak tekintünk minden olyan eszközt és lehetőséget, amelynek révén a potenciális vevők és eladók egymásra találhatnak, hogy áruikat és szolgáltatásaikat szabad akaratukból egymásnak eladják, vagy egymással kicseréljék. Piac bármilyen jószágra kialakulhat, amire a gazdasági alanyok közvetlenül vagy közvetve igényt tartanak, és ami a kereslethez képest korlátozottan áll rendelkezésre, azaz ami iránt zérus ár mellett túlkereslet tapasztalható.

A kialakuló piac – akár szervezett, akár spontán – nem tulajdonosa a közvetítésével gazdát cserélő áruknak, csak terepet ad az adásvételek, illetve cserék gyors és sima lebonyolításának. Nem feltétlenül rendelkezik központi hellyel, a piac elégséges, de nem feltétlenül szükséges jellemzője lehet a koncentráltság. Egyik számottevően lényeges feladata az információk terjesztésében és a felek hatékony kommunikációjának biztosításában rejlik. A legtöbb pénzügyi piac manapság már nem igényel koncentráltságot.

A pénzügyi piacokon pénzügyi eszközökkel – pénzzel és pénzre szóló követelésekkel, például értékpapírokkal – kereskednek. A gazdaság összes szereplője kapcsolatba kerül a pénzügyi piacokkal: megtakarítóként, befektetőként, hitelezőként, adósként stb. A pénzügyi piacok összefoglaló elnevezés alatt három, a gyakorlatban egymástól szinte teljesen elválaszthatatlan piacot értünk.

A devizapiacokon nem pénzügyi közvetítés folyik, hanem az egyes országok pénzeinek cseréje. A pénzpiac foglalja magába mindazon pénzügyi eszközöket és ügyleteket, amelyeknek lejárata (hátralévő futamideje) nem haladja meg az egy

Vagyonkezelés

A vagyonkezelő az ügyfelek által rábízott vagyonnak a befektetését végzi. A vagyonkezelés ügyfeleit két csoportba szokás sorolni. Az intézményi ügyfelek közé biztosítók, nyugdíjpénztárak tartoznak. A részükre végzett szolgáltatást törvények szabályozzák, melyek többek között rögzítik a befektetési irányelveket is. Ezen irányelvek betartását pedig – a legtöbb országban – a vagyonkezelőtől elkülönült letétkezelő ellenőrzi.

A magánügyfelek vagyonának befektetését a legtöbb esetben csupán a két fél közötti szerződés szabályozza. A vagyon kezelése történhet közvetlenül a befektetési eszközök megvásárlása révén. Sok esetben azonban hatékonyabb – költségkímélőbb – közvetett befektetési eszközöket ún. befektetési jegyeket igénybe venni. A befektetési alapok révén az egyes befektetők azonos befektetésre szánt pénzei kerülnek összegyűjtésre, s így – a méretgazdaságosság előnyeinek kihasználásával – a vagyonkezelő saját szolgáltatásait olcsóbban tudja ügyfeleinek nyújtani.

A befektetési alapok többsége nyílt végű. Ez lehetővé teszi, hogy a befektetők befektetési jegyeiket naponta az egy jegyre eső vagyonértéken adni, illetve venni tudják. Azonban vannak olyan esetek, amikor ez a pénz ki– és beáramlás veszélyeztetheti a vagyonkezelő által felvállalt befektetési politika megvalósítását. Ennek eszköze a zártvégű befektetési alap.

A kiáramlás korlátozására van szükség, ha az alap vagyona kevéssé likvid eszközökbe – pl. nem tőzsdei társaságok részvényei, kis likviditású tőzsdei részvények, OTC-termékek

Biztosítók mint pénzügyi közvetítők

A biztosítók és a különféle nem állami nyugdíjalapok fontos szerepet játszanak a megtakarítások ideiglenes újraelosztásában, bár többnyire tevékenységüknek nem ezt az oldalát szokás hangsúlyozni. Az általuk összegyűjtött pénzalapok felhasználásának csak az egyik fele az, hogy kártérítéseket fizessenek, illetve nyugdíjakat folyósítsanak ügyfeleiknek. Ilyen jellegű kifizetéseik a bankok (takarékpénztárak) betét–visszafizetéseivel rokon. A bankok tevékenysége nyilvánvalóan nem korlátozódik a betétek gyűjtésére és visszafizetésére, hanem a hitelkihelyezések kamatbevételeiből képesek kamatot fizetni a betéteseknek, illetve fedezni az üzemvitel költségeit. Hasonlóan, a biztosítóintézetek tevékenysége sem korlátozódhat a biztosítási díjak beszedésére és a kártérítések kifizetésére. Ugyanilyen fontos eleme ezen intézetek működésének az általuk összegyűjtött és ideiglenesen szabad pénzalapok megfelelő befektetése.

Azokban a gazdaságokban, ahol a biztosítási tevékenység nem monopolizált, a biztosítótársaságokat két csoportba sorolhatjuk, úgy mint életbiztosítást és vagyon– és baleset–biztosítást nyújtó cégek. Gyakori, hogy az előbbiek a szűkebb értelemben vett biztosítási formákat – amelyek a kockázat elleni védelmet szolgálják – megtakarítási formákkal kombinálják (sőt még rövid lejáratú hiteleket is nyújtanak!), ami megint csak a többi pénzintézettel való rokon vonásokat emeli ki.

Sok országban, így ma már Magyarországon is működnek az állami nyugdíjrendszer, illetve -intézetek mellett különböző magánnyugdíjalapok is. Az összegyűjtött nyugdíjjárulékok reálértékének megőrzése (akár 20–30 éven keresztül) megint csak azt

Hitelintézetek

A hitelintézetek (bankok, takarékszövetkezetek) a legjelentősebb, a legrégebbi és a legszélesebb körűen szabályozott pénzügyi közvetítő intézmények. Mivel tevékenységük közvetlenül megváltoztatja a forgalomban lévő pénzmennyiséget, a hitelintézeteket szokás monetáris közvetítőknek is nevezni. A többi közvetítő pénzintézetet (betéti intézeteket, biztosítókat stb.) pedig nem monetáris közvetítőknek.

A hitelintézetek sokféle lejárattal szinte minden ügyféltípusnak nyújtanak hitelt, azonban jellemzően az üzleti életet (az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet) látják el főképp rövid lejáratú hitellel. E hagyományosnak tekinthető szerepüknek kettős oka van:

egyfelől általában a vállalatok más forrásból juthatnak hosszú lejáratú tőkéhez; másrészt a kereskedelmi bankok forrásainak zöme igen likvid betét (tehát a betétesek igen könnyen visszavehetik a banknál elhelyezett pénzüket), így korlátozott az a kockázat is, amelyet e bankok a rövid lejáratú betétek hosszú lejáratú kihelyezéssé alakításában vállalhatnak.

A bank mint speciális pénzügyi közvetítő elsősorban a piac azon szegmensén eredményes, ahol a hitelnyújtó és a hitelfelvevő közötti információs különbség piaci eszközökkel könnyen és olcsón nem szüntethető meg. A nagyvállalatok könnyebben jutnak piaci hitelhez pl. kötvénykibocsátás útján, mivel folyamatosan piacon vannak, minősíttetik magukat, információkat közölnek magukról és mások róluk. Azok a vállalkozások, amelyek méretük vagy hitelfelvevői minősítésük miatt kiszorulnak a piacról, elsősorban a bankokon keresztül jutnak forrásokhoz. [Tőzsdei szakvizsga

Pénzügyi eszközök

A pénzügyi eszközök jövedelemmel, illetve vagyonnal szembeni követelést testesítenek meg, és a megtakarító szempontjából értelmezett befektetéskor (megtakarítás ideiglenes átadásakor) jönnek létre elismervény, bizonyítvány, szerződés vagy egyéb jogi dokumentum formájában. Kiállítójuk lényegében bármely gazdasági egység lehet.

A pénzügyi eszközök képezik a pénzügyi piacok áruját. A pénzügyi eszközök számos vonatkozásban eltérnek a szokásos árucikkektől. Nem nyújtanak folyamatos szolgáltatásokat tulajdonosaiknak, mint ahogy egy lakás, gépkocsi vagy televízió esetében megszoktuk. A pénzügyi eszközök iránt azért van mégis kereslet, mert jövőbeni kifizetéseket ígérnek, miközben őrzik a befektetett pénz értékét egy későbbi időpontbeli fogyasztás alkalmára. Nem amortizálódnak, mivel nem használódnak, kopnak el, mint a közönséges termékek. Piaci értéküket nem befolyásolja fizikai megjelenésük, állapotuk. Szállításuk, raktározásuk sokkal könnyebb, akárcsak átadásuk.

A pénzügyi eszközök három nagy csoportját szokás elkülöníteni: pénzeszközök, hiteleszközök, részesedések. Pénzeszköznek tekintjük azt, ami árukra és szolgáltatásokra közvetlenül elcserélhető. Minden más pénzügyi eszköz pénzre vonatkozó követelést testesít meg, és általában értékpapír formájában jelenik meg. [Tőzsdei szakvizsga felkészítő]

Bretton Woods-i rendszer

A II. Világháború utáni pénzügyi kapcsolatok rendezésének elveit 1944-ben az Egyesült Államokban lévő Bretton Woods-ban rögzítették., ami után az egész rendszer a nevét kapta. A rendszer fő vonásai:

A tőkés világgazdaság devizáit a dollárhoz kapcsolták. A tőkés országok devizáinak paritását az arany mellett a dollárral szemben is rögzítették. A dollár alapul szolgált a különböző nemzeti devizák összehasonlításához. Az aranynak rögzített dollárára volt. A dollár aranyra való beválthatósága – a külföldi központi bankok számára – jelentette az egész rendszer fő kapcsolatát az arannyal. A devizák egymásra történő átváltása rögzített árfolyamon történt. A tagországok devizáinak dollárra és aranyra való átváltási árfolyamát az IMF és az egyes kormányok közötti megállapodás alapján állapították meg. Ha egy bizonyos sávtól eltért az árfolyam, akkor a kormányok beavatkoztak. Fontos volt a devizák konvertibilitásának minél szélesebb körű biztosítása, amit a nyugat-európai országok 1958-ban tudták megvalósítani. A Bretton-Woods-i konferencia elhatározta, hogy létrehozza az IMF-t és a Világbankot. A dollár világpénz funkcióját az USA politikai, gazdasági fölénye biztosította, alapja a külkereskedelem hatalmas volumene, a nagyarányú amerikai tőkekivitel és a nagy amerikai aranytartalékok voltak. 1960-ban kiderült, hogy a Bretton-Woods-i rendszer nem megfelelő. A felerősödő valutaválság az egész rendszer meggyengülését jelezte.

A rendszer válsága

1950-es években a nyugat-európai

Biztosítási díj

A biztosítás azt jelenti, hogy a biztosító kötelezettséget vállal arra, hogy megtéríti a biztosítottat érő veszteségeket vagy azok egy hányadát. Ezen kötelezettség vállalásának ára a biztosítási díj, vagyis a biztosítási díj a kockázatvállalás ára.

A biztosítási díj kalkulációjakor figyelembe kell venni, hogy a díjnak fedezetet kell nyújtania a vállalt kockázatra, a biztosító költségeire, valamint a biztosítással kapcsolatban felmerült költségekre. Ennek megfelelően a biztosítások díja általában és nagy általánosságban három fő részből tevődik össze:

1. a kockázati díjrész (nettó kockázati díj), 2. a biztonsági pótlék, 3. a vállalkozói díjrész.

A kockázati díjrész fedezi a várható károk összegét, vagyis ebből teljesíti a biztosító a vállalt szolgáltatásait. A kockázati díjrész ezért nagyságát tekintve egyenlő a kockázat várható értékével. A biztonsági pótlék arra hivatott, hogy a rossz káralakulású években, tehát amikor a kártérítések tényleges értékének nagysága meghaladja a várható értéket, pótolja a kockázati díjrész hiányát. Mivel hosszú távon a jó és rossz évek hatása kiegyenlítődik, a biztonsági pótlék nagysága egyben általában a biztosító nyereségének a mértékét is mutatja (hacsak a biztosító nem kalkulált bizonyos nyereséget a vállalkozói díjrészbe is). A nettó kockázati díj és a biztonsági pótlék együttes összegét nevezzük bruttó kockázati díjnak. A vállalkozói díjrész

24 / 24« Első...10...2021222324