Konvertibilitás

A nemzetközi fizetéseket valutákban, illetve devizákban eszközlik. Valutának tekintjük egy ország törvényes fizetési eszközét, magát a bankjegyet, amely a kibocsátás helyén a pénzfunkciókat betölti. (Ár meghatározásra, tartozások és követelések kiegyenlítésére és befektetésekre használják.) A deviza fogalmának két fajta értelmezése ismert. Szűkebb értelemben ide soroljuk a külföldi valutára szóló pénzhelyettesítőket, a külföldi pénzeszközökre kiállított tartozást vagy követelést megtestesítő értékpapírokat. Tágabb értelemben mindenfajta – nemzetközi fizetésekben használható – eszköz devizának tekinthető, tehát az értékpapírokon túl a bankjegyek és a klasszikus pénzeszköz, az arany is. Ez utóbbi monetáris (tehát pénzként történő) használata az elmúlt évtizedek folyamán fokozatosan beszűkült, s tulajdonképpen az országok megállapodtak abban, hogy az aranyat demonetizálják.

Az un. világpénz (nemzetközi fizetésekben használt pénz) funkcióban fontos minőségi változás következett be. A hetvenes évektől már nemcsak nemzeti valuták forognak e szerepkörben, hanem megjelentek a nemzetközi valuták is. Nemzetközi valutáról akkor beszélünk, ha a valuta kibocsátásáról, használati köréről, feltételeiről stb. alapvető kérdésekről nem egy ország, egy adott nemzeti monetáris hatóság dönt, hanem egy kollektíva. A nemzetközi valuta értékét – vásárlóerejét így nem egy nemzetgazdaság, hanem a közösség globális teljesítménye határozza meg.

A devizapolitika egyik kiemelt – elsőszámú – feladata, hogy meghatározza a hazai valuta nemzetközi forgalomképességét, döntsön arról,

OECD

Az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development – OECD)

A II. világháború utáni európai helyreállításra fogadta el az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza az un. Marshall-tervet. Ennek lebonyolítására kezdetben az ENSZ európai regionális bizottságát szánták, de ott a Szovjetunió befolyásával is számolni kellett, így esett a választás egy önálló szervezetre, az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetre (Organisation of European Economic Cooperation – OEEC)-re, amelyet 1948. április 15-én hoztak létre Párizsban. Eredetileg 17 tagja volt. 1958-ban Spanyolország is csatlakozott. Az USA és Kanada társult tagként, Jugoszlávia megfigyelőként vett részt a szervezet munkájában.

A szervezet kezdetben főként adminisztratív szervként működött, elsősorban az amerikai segélyszállítmányok elosztására, irányítására, ellenőrzésére. 1961- ben az USA és Kanada is taggá lett, belépett Japán, Ausztrália, Új-Zéland is. Nevet is változtatott a szervezet: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development – OECD) lett az új neve. Később új tagok is beléptek, jelenleg a szervezetnek 29 tagállama van.

Az OECD nem egy zárt klub. A tagállamokat sokrétű kapcsolatok fűzik a világgazdaság más országaihoz, azokkal szoros együttműködést valósítanak meg. Tagnak lenni azonban nem egyszerű. Az OECD valóban a gazdag országok nemzetközi szervezete annyiban, hogy tagállamai a világ áru-

WTO

A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO)

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gazdasági intézmény, amely a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betartatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által kötik, szorgalmazzák a világ kereskedő nemzetei. Noha országok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a termékek és szolgáltatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése. A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf.

A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők:

Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékhatások nélkül. Ennek lényege a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabályokkal, s betartsák azokat. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatása is. A nemzetközi kereskedelem sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időnként a kereskedelmi “háborúktól”. A WTO feladata éppen ezek megelőzése, illetve rendezése. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése. A kereskedelmi kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek. Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E

GATT

Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade – GATT)

A II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is. A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation – ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947-ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizottságot is felállítottak az ITO érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizo-nyultak. A résztvevők 1947. október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe léptetik. Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése.

Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be” pályafutását, amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO) 1995. január 1-jei dátummal.

A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely szervezetként funkcionált titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi szervezetként.) Ugyanilyen

Szolgáltatások a nemzetközi kereskedelemben

Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások – sajátos tulajdonságaik miatt – nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk” (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel”, vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások).

A szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének kapcsán többen felvetették a kérdést, hogy vajon mely országoknak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem területén? Amennyiben a szolgáltatásokat a fizikai árukhoz hasonlóan korlátok nélkül lehetne exportálni, akkor a fejlett és fejlődő országok szolgáltatásainak eltérő árszínvonala és a termelékenységi korlátok miatt a komparatív költségelőnyök a fejlődő országok oldalán lennének. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásoknak csak egy hányada lehet nemzetközi kereskedelem tárgya, főleg azok, amelyekben a szellemi és fizikai tőke játssza a döntő szerepet, ahol viszont a fejlett világnak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben a fejlődő világ országaihoz képest. Ez a gondolatmenet – ha kiterjesztjük a szolgáltatások teljes szférájára – azt sugallja, hogy a fejlett országoknak a szolgáltatások, a fejlődőknek pedig (legalábbis a

Szolgáltatások

A fejlett országok mindegyikében tartós tendencia a szolgáltató ágazatok, a tercier szektor térnyerése. Az alapanyag termelő ágazatok, a feldolgozóipar valamint a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből csökken, a fejlett orszá- gokban a GDP felét-kétharmadát a nem anyagi jellegű termelés, vagyis a szolgáltatások adják.

A szolgáltatások sajátos, nem megfogható, nem tárgyiasult formában megjelenő termékek. A szolgáltatás nem raktározható, helyhez kötött, nem vagy korlátozott mértékben szállítható. A szolgáltatást nyújtó és a szolgáltatás igénybe vevője (fogyasztója) többnyire személyes kapcsolatba kerülnek egymással, a szolgáltatás jellege gyakran egyedi, személyre szabott, a szolgáltatás termelése és fogyasztása egyidejűleg történik. Mivel a szolgáltatások előre nem próbálhatok ki, értékesítésük során nagyon fontos a – megelőlegezett – bizalom, a megbízható referencia, a szolgáltatást nyújtó vállalat hírneve. A szolgáltatások skálája rendkívül széles. Sokféle, egymástól igen különböző tevékenységet fog át, gondot okoz a szolgáltatások egységes meghatározása is. Egyik definíció szerint szolgáltatásnak tekinthető minden olyan tevékenység, amelynek eredménye nem megfogható termék, de ugyanakkor egy sor szolgáltatás megfogható áruk előállítását célozza, s sok árutermelő tevékenységnek is jelentős a szolgáltatástartalma. (Gondoljunk például a tartós fogyasztási cikkekhez tapadó különféle szolgáltatásokra.)

A szolgáltatások csoportosítása

A szolgáltatások csoportosítása többféleképpen történhet. Egyik lehetséges csoportosítás szerint ide tartozik

a telekommunikáció, az adatfeldolgozás és informatika,

Export kvóta, kontingens

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult.

A kivitel mennyiségi korlátozása a 20. században a fejlett országokban csak akkor került alkalmazásra, amikor azt rendkívüli gazdasági vagy politikai események szükségessé tették, így történt ez a két világháború ideje alatt, illetve azt közvetlenül megelőzően, valamint a 2. világháború utáni súlyos áruhiány idején. Napjainkban az exportkorlátozást a fejlett országok csak különleges helyzetekben, a fejlődő országok viszont gyakrabban alkalmazzák.

Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai

A kormányok elsősorban olyan termékek (nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár.

Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja valamilyen – nem vagy lassan megújuló – természeti kincs (például: ritka fafajok, elefántagyar stb.) kiaknázását.

A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni valamely hazai nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel visszafogása

A külső egyensúly helyreállítása

A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni.

Ha ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás, mert az importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a külső egyensúly nem javul. Ezért a kereskedelmi mérleg javítása érdekében célszerűbb a valutaleértékelést alkalmazni.

Retorziók

Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását igyekeztek „megbosszulni” vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország előzetes vámemelése, valamely külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban alkalmazott exporttámogatás. Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki. Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat. Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel alkalmazott dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak alacsonyabb áron értékesíti, mint

A hazai jövedelem védelme

Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket.

A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelők aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Hasonlóképpen fenyegeti a belföldi munkavállalót az olcsó külföldi munkaerő bevándorlása. Ez az érvelés elengedő okot szolgáltat a vámok fenntartására, melyek megóvják a veszélyeztetett hazai termékeket és azok előállítóit.

Ugyanez az érvelés természetesen megjelenhet a relatíve olcsó tőke esetében is. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külföldi termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik.

Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A bérszínvonalbeli különbségek ugyanis általában a termelékenység ellentétes irányú eltérésével járnak együtt, vagyis az alacsony bérszínvonalú országban a termelékenység alacsony és fordítva. A fejlődő országok alacsony bérszínvonala a szakképzettség gyenge voltára, a kevéssé hatékony gazdasági és

Fejletlen iparágak védelme

A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List.

Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket.

A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat vé­deni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és poten­ciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozat­nagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. Ennek egyrészt technikai okai vannak, másrészt a kereslet is csak fokozatosan bővül. A fejlődő iparágakat akkor érdemes támogatni, ha arra számítanak, hogy a termék a jövőben életképes lesz a hazai piacon (lesz rá elegendő kereslet), és a termelők képesek lesznek elérni a gazdaságos üzemméretet.

A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró