Kockázatporlasztás

A biztosítási tevékenység biztonságos művelése sokszor a biztosítók együttműködését kívánja meg egy-egy kockázat vállalásában.

Az együttműködés oka a kockázat mérete. Némely különösen nagy értékű objektum (egy toronyház, atomerőmű stb.) biztosítása például elemi kár (tűz, földrengés stb.) ellen túl nagy kockázatot jelenthet egy biztosítónak, hiszen a kis valószínűséggel előforduló kár esetleges bekövetkezése esetén a kárkifizetési kötelezettség csődbe viheti a biztosítót. Ez ellen védekezik a biztosító kockázatporlasztással, vagyis úgy, hogy csak akkora részét tartja meg ennek a bizonyos nagy kockázatnak, amekkorát a kockázatviselő kapacitása lehetővé tesz, azaz amekkora esetleges kárkifizetés még nem veszélyezteti a cég folyamatos működését. A kockázat többi részére más fedezetet keres kockázatporlasztás révén. A kockázatporlasztásnak több módszere van.

Kockázatporlasztás viszontbiztosítással

A viszontbiztosítás esetében az a biztosító, amely eredetileg felvállalta a számára túl nagy kockázatot, a kockázatnak a saját kapacitását meghaladó részét – a díj arányos részével együtt – átadja egy másik biztosítónak, a viszontbiztosítónak. A viszontbiztosító is érezheti természetesen úgy, hogy az átadott kockázat számára túl nagy, s egy másik viszontbiztosítónál ő is viszont-viszontbiztosíthatja a neki átadott kockázat egy részét, és így tovább. Az eredmény az lesz, hogy egy esetleges kárt nem egy, hanem több biztosító fog állni meghatározott arányban. Így, még

Biztosítások csoportosítása

A biztosításokat többféle szempont szerint csoportosíthatjuk. A biztosítás tárgya szerint megkülönböztethetünk személy- és vagyonbiztosítást. A kár jellege szerint léteznek kár- és összegbiztosítások. S végül a tartalékképzés szempontjából elválaszthatjuk az élet- és nem-élet-biztosítási területet.

A különböző felosztások más és más szempontokon alapulnak, tehát elvileg nyugodtan létezhetnek egymás mellett. Sok esetben valóban ez is a helyzet. Sokszor használjuk egy szövegen belül a kárbiztosítás, a nem életbiztosítás és a személybiztosítás fogalmakat. A gyakorlatban azonban egyes felosztásoknak a biztosító belső szervezetére nézve eltérő konzekvenciái vannak, s ezért, mint egymás alternatívái jelenhetnek meg. A szabályozás is meghatározhatja, hogy mi az elsődleges felosztás. Ez a helyzet jelenleg Magyarországon, ahol az uniós szabályozás miatt a biztosításokat elsődlegesen élet- és nem életbiztosításokra osztjuk. De vegyük sorba a dolgokat. Először tisztázzuk néhány fogalom jelentését, és szóljunk néhány szót a kártérítések lehetséges formáiról.

Biztosítási összeg: a biztosító által a biztosítási szerződés alapján teljesítendő kifizetés maximális összege.

Biztosítható érték: a biztosítás tárgyának értéke.

A kár nagysága: a bekövetkezett kár, veszteség tényleges értéke. Kárösszeg: a biztosító által alkalmazott kártérítési rend alapján a konkrét esetben a kár nagysága és a biztosítható érték alapján meghatározott összeg.

Kártérítés összege: a kárösszegből ténylegesen

Kockázatfelosztás

A biztosítás a kockázat kezelésének kooperatív stratégiája, ahol a kockázattal való szembeszállás a veszélyközösségekben, illetve azok révén történik. Egy modern biztosító számára nem megfelelő a kárfelosztó rendszer, ezért az üzleti biztosítók a kárfelosztó rendszerrel szemben kizárólag kockázatfelosztó rendszerben működnek (ezt amúgy formálisan még a törvény is előírja számukra). A kockázatfelosztó rendszer talán legfontosabb sajátossága a kárfelosztó rendszerhez képest az előleges (anticipált) jelleg, szemben a felosztó-kirovó rendszer utólagos jellegével.

A kockázatfelosztó rendszerben a veszélyközösség szervezője (a biztosító) előre felméri a várható kárnagyságot (kockázat mértékét), s a veszélyközösség tagjaitól (biztosítottak) előre beszedi a kockázat ellenértékét, a biztosítási díjat (a veszélyközösség tagsági díját). A biztosító a kockázat felmérése során alapvetően a megelőző időszakokból származó megfigyelésekre támaszkodik, s az adatokból matematikai-statisztikai módszerekkel kalkulálja ki a megfelelő biztosítási díjat. Ez olyan fontos tevékenysége a biztosítónak, hogy a matematikai-statisztikai módszerek alkalmazását sokan magába a biztosítás definíciójába is beleveszik. Így teszünk mi is, s ezzel eljutottunk a biztosítás számunkra már elfogadható definíciójához:

A biztosítás a kockázatfelosztás statisztikai módszerén alapuló pénzalapképzés a hozzájárulást fizető veszélyközösségi tagok jövőbeni, esetleges és felmérhető szükségleteinek a kielégítése céljából.

A matematikai-statisztikai módszerek alkalmazásának alapja a nagy számok törvényének működése. A nagy számok törvénye szerint minél

Kárfelosztás

A veszélyközösségek által alkalmazott kockázatkezelési módszerek közül a régebbi, az egyszerűbb módszer, a kárfelosztás. A kárfelosztó rendszerben tevékenykedő veszélyközösségek (esetleg biztosítók) működésének alapelvét felosztó-kirovó rendszernek nevezzük.

Nézzük meg egy példán, miről is van szó! Egy falu lakossága összeállt, s temetkezési egyletet alkotott. A probléma, aminek megoldására az egyletet alapították a következő volt. Mikor meghalt valaki a falu lakói közül, a méltó temetés gyakran anyagi gondokat okozott a hozzátartozóknak, mert a temetési költségeket a – többé-kevésbé mindig váratlanul bekövetkező – halál után közvetlenül ki kellett fizetni, s nem volt biztos, hogy a háztartásban mindig akadt a temetéshez szükséges felesleges pénz. Az egyesület segítségével oly módon védték ki ezt a problémát, hogy az egyesület tagjainak temetéséről az egyesület gondoskodott. Konkrétan: ha meghalt valaki, akkor a temetési költségeket felosztották az egyesület tagjai között, s mindenkire kirótták a rá eső részt, s a befolyt pénzből fedezték a költségeket. Az elv az volt, hogy a temetési költségek egy töredékének a kifizetése még váratlan esetben sem okozhat leküzdhetetlen anyagi nehézséget.

A fenti példa alapján is látható a kárfelosztó rendszer egy fontos jellemvonása, amit gyengeségének is nevezhetünk a kockázatfelosztó rendszerhez képest. Ez pedig a felosztó-kirovó rendszer utólagos jellege, vagyis az,

Veszélyközösség

A biztosításban a veszélynek kitett ember nem egyedül, hanem egy közösség tagjaként száll szembe a veszéllyel. Ezt a közösséget veszélyközösségnek nevezzük.

Veszélyközösségeket már a történelem során nagyon korán kezdtek szervezni. Egy régi történet szerint már az egyik folyón felhajózó ókori kínai kereskedők is alkalmazták a veszélyközösség szervezésének módszerét. A kereskedők problémája az volt, hogy a folyam mentén rablók tanyáztak, akik rendszeresen fosztogatták a kereskedők bárkáit. Ha valamelyik bárkát elfogták, akkor annak teljes árukészlete veszendőbe ment, s nagy kár érte a tulajdonost. A többi bárka azonban épségben, a tulajdonos vesztesége nélkül érkezett meg rendeltetési helyére. A legrosszabb a dologban nem a veszteség ténye, hanem annak bizonytalan és katasztrófaszerű jellege volt. Nagy valószínűséggel ugyanis nem érte semmilyen kár a kereskedőt, de ha mégis, akkor mindene elveszett. A kereskedők ezért az esetleges teljes tönkremenés kockázatát szívesen kicserélték volna a biztos, de kicsi veszteséggel. Ennek megfelelően cselekedtek: összeálltak csoportokba, s mindegyikük annyi részre osztotta az egész árukészletét, ahányan a csoportban voltak. Minden bárkára minden kereskedő árukészletének csak egy részét tették fel, s így minden bárkán minden kereskedőnek volt áruja. Ha valamelyiket kirabolták, akkor ugyan a teljes bárka odaveszett, de mindegyik kereskedő csak árukészletének kisebbik hányadát veszítette el, tehát nem jutott

Neoklasszikus növekedési modell

A gazdasági növekedés modelljei azt vizsgálják, hogyan mehet végbe növekedés az egyensúly fennmaradása mellett.

A keynesi típusú növekedési modellek megjelenésével azonnal megindult azok neoklasszikus bírálata és a bírálatok nyomán alakultak ki a neoklasszikus növekedési elméletek.

A termelés növekményének nagysága szerintük a műszaki haladásnak a függvénye. A kereslet szinte meg sem jelenik a neoklasszikus modellekben. A neoklasszikus növekedéselméletek valamilyen típusú termelési függvényre épülnek. A termelési tényezők kapcsolódásait és a termelést makroszinten vizsgálják, a termelési függvény, így nem a vállalati technológiát tükröző összefüggést mutatja, hanem nemzetgazdasági szinten keres összefüggést a növekedési tényezők és a termelés alakulása között. Ezért nevezzük ezeket aggregált termelési függvényeknek.

A helyettesítés határrátája módosul a termelési függvény megváltoztatásával. Az új műszaki eljárás módosítja a termelési függvényt, ezzel megváltoznak a határtermelékenységek is bármely tőke-munka arány esetén. A neoklasszikusok növekedési modellekben az egzogén módon beépített műszaki haladásnak két típusát különböztetik meg: a semleges és a nem semleges műszaki haladást.

A műszaki haladás semlegessége azt jelenti, hogy ezek közül az arányok közül egyik vagy másik a műszaki haladás dacára változatlan marad. Az egy főre jutó termelés növekedése tehát két hatás eredménye: a helyettesítési hatásé és a műszaki hatásé.

A

Gazdasági ciklusok

A konjunktúra-ciklus egy adott gazdaság kibocsátásának, a fogyasztásának, a beruházásnak stb. periodikusan ingadozó alakulása, ahol a lefelé menő ág létrehozza a felmenő ágat kiváltó okokat és fordítva.

Ciklikus ingadozások a gazdaságban Véletlenszerű ingadozások: olyan eltérések a gazdaság trendvonalától, amelyeknek nincs rendszerezhető oka. Nem gazdasági eredetű ingadozások: Ciklikusan ismétlődő eltérések a trendtől, amelyeknek nem gazdasági okai vannak. Jellemző, hogy a leszálló és a felszálló ágak között nincs oksági kapcsolat. Ciklikus (konjunkturális) ingadozások: olyan gazdasági eredetű ciklikus eltérések a trendtől, ahol a leszálló ág oka a felszálló ágnak és viszont.

A hosszabb ciklusokat a rövidebbektől általában a mozgó átlagolás módszerével lehet elválasztani. Fontos módszertani eljárás a trend kisimítása: azaz a hosszú távú trend kiszűrése. Itt előbb az adatsorból a trendet határozzák meg, majd képezik a trend és az adatsor különbségét, mint új adatsort. Így a trend emelkedését szűrik ki és a ciklus mint „sima ingadozás” jelentkezik.

Ciklusok fázisai Expanzió vagy megélénkülés: a konjunktúra ciklus alsó fordulópontjától a felszálló ág inflexiós pontjáig terjedő szakasza. Pozitív akcelerátor hatás jellemzi. Prosperitás vagy fellendülés: a konjunktúra ciklus felszálló ágának inflexiós pontjától a felső fordulópontig terjedő szakasza. Fékeződés jellemzi. Ennek a szakasznak a folyamatai készítik elő a recessziót. Recesszió vagy hanyatlás: a konjunktúraciklus

Racionalitás és önérdek

A racionalitás a közgazdaságtan egyik alapkategóriája. Minden gazdasági szereplőről feltételezzük, hogy racionálisan viselkedik, azaz saját hasznát/nyereségét akarja növelni. A gazdasági racionalitás egyik magyarázata, hogy az emberek önérdeküket akarják követni, ez az önérdekkövetés vezérli őket minden gazdasági cselekedetükben, döntéseikben. Tehát feltételezzük, hogy minden gazdasági szereplő (akár fogyasztóról, akár vállalatról van szó) azt az alternatívát fogja választani, amely számára a legtöbb eredménnyel jár, és ez egyben azt is jelentheti, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy ezzel esetleg másoknak kárt okoz.

A racionalitást ne keverjük össze az önzéssel! Egy gyerek számára racionális lehet az, hogy kapjon két tábla csokoládét, de az is, hogy ebből az egyiket az öccsének adja. A nagypapa számára teljesen racionális cselekedet, ha az unokájának pénzt ad, és nem vár érte semmit cserébe.

Amikor Teréz anya 1979-ben megkapta a Béke Nobel-díjat, az azzal járó 190.000 dollárból leprakórházat akart építtetni. Vajon racionális volt-e cselekedete? Önző módon cselekedett? Tudjuk, hogy Teréz anya egyik tevékenysége a leprások gyógyítása volt, tehát amikor kórházat akart építtetni, akkor ezzel saját tevékenységét segítette, tehát saját érdekében cselekedett. Mondhatjuk-e rá, hogy önző módon cselekedett? Furcsa lenne azt mondani Teréz anyára, hogy magatartása “önző” volt. Félrevezető lehet a közgazdászok szóhasználata, amikor azt mondják,

Piaci szereplők

Piaci szereplők mindazon személyek, szervezetek és csoportok, akik termelési vagy fogyasztási tevékenységükkel közvetlenül befolyásolják a piaci folyamatokat, és a piaci események szempontjából egységnek tekinthetők (fogyasztók, vállalatok, költségvetési szervezetek, intézmények).

A mikroökonómiai vizsgálatok első számú szereplője a fogyasztó. Lehet egy személy, egy család (háztartás), emberek valamely csoportja, szervezete, amely végső fogyasztás céljából szerez be javakat és szolgáltatásokat. A fogyasztó tehát elsősorban vásárlása célja szerint különböztethető meg a gazdaság többi szereplőjétől, és nem emberi tulajdonságai, nem a termék jellege a döntő. A fogyasztókat leggyakrabban mindössze egyetlen tulajdonságukkal, keresletükkel jellemezzük a mikroökonómiai modellekben. Alapfeltevés, hogy valamennyi termék külön-külön jellemezhető egy piaci keresleti függvénnyel, amely az összes potenciális vásárló fizetőképes keresletét fejezi ki a termék árának függvényében. A termelő, a vállalat, a vállalkozás az a szereplő, amely javak és szolgáltatások kínálatával jelenik meg a piacon. Ez az elsődleges funkciója, de ennek alárendelten természetesen termelési tényezők, anyagok, gépek, munka vásárlója. A vállalatok keresletét származékos keresletnek is nevezzük, utalva arra, hogy a vállalat kereslete termelői céljából származik, s nem ízlés, biológiai szükséglet áll mögötte, mint a közönséges fogyasztók esetében. A vállalatok kínálata a piaci kínálati függvényben összegződik bonyolult folyamatok eredőjeként.

Piac

A piac a tényleges és potenciális eladók és vevők, ill. azok cserekapcsolatainak rendszere, melynek legfőbb tényezői:

a kereslet a kínálat az ár a jövedelem és a verseny

A piac kifejezés vonatkozhat egy termékre (banán piaca), egy termékcsoportra (háztartási gépek), egy földrajzi területre (balatoni piac), egy országra (Magyarország) vagy egy nagyobb nemzetközi régióra (EU) a vizsgálat konkrét céljától, megközelítési módjától, adatbázisától függően. A piac nem passzív színtere a csereaktusoknak (pl.: nem egy bevásárlóközpont), hanem élő önszabályozó rendszer, ahol a szereplőknek alapvető szabályokkal, törvényszerűségekkel kell szembenézniük. A piaci önszabályozás lényegét gyakran jellemzik a piaci automechanizmusok kifejezéssel is.

A kereslet lehet egyéni és piaci. Egyéni: azon jószágok összessége, amit a fogyasztó hajlandó és képes megvásárolni. Az egyéni kereslet összegződése a piaci kereslet.

A kínálat az a jószágmennyiség, amit a termelő hajlandó és képes előállítani. Az egyéni kínálat összegződése a piaci kínálat.

Az ár információs és elszámoló eszköz, alkalmas a termékek, az anyagok, az eszközök, a vagyontárgyak és a tevékenységek nyilvántartására. Az árrendszer másfelől méri a termékeket, a teljesítményeket. E minőségében nagy szerepet játszik annak meghatározásában, miből, mennyit termeljen a gazdaság, továbbá hogyan, milyen technológiák felhasználásával termeljenek. Az árak informálják mind a termelőket, mind

10 / 24« Első...89101112...20...Utolsó »