Befektetési alapok

Közös befektetés céljára összeadott tőke, amelyet a befektetési alap kezelői a kockázatmegosztás elve szerint kezelnek, azaz fektetnek be többféle értékpapírba. Lehet nyílt (vagyis a befektetési jegyek folyamatos visszaváltását vállaló), illetve zárt (a kibocsátott befektetési jegyek másodpiaci eladhatóságát biztosító) alap. Mindkét fajtájú alap esetén lehet szó tőkeemelésről, azaz új befektetési jegyek kibocsátásáról.

A befektetési alapok elsősorban azok számára jöttek létre, akik nem rendelkeznek megfelelő szakértelemmel és/vagy elegendő idővel ahhoz, hogy befektetési döntéseiket önállóan hozzák meg. Nem tudják például eldönteni, hogy mely hazai vagy külföldi részvényből vásároljanak, vagy milyen állampapírt válasszanak. Ezt a feladatot vállalja át az alapkezelők szakembergárdája. Ráadásul a nemzetközi értékpapírpiacot még a hazainál is nehezebb átlátni, illetve igencsak fáradságos a külföldi vállalatokról és részvényeikről információt szerezni. A kisbefektetők azonban gyakran nem csupán a szükséges szakértelemmel nem rendelkeznek, hanem nincs olyan nagyságrendű pénzük sem, amelyet értelmesen meg lehetne osztani a különböző befektetési alternatívák között. A befektetési alapok viszont – mivel összegyűjtik a kisbefektetők megtakarításait – már elegendő tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy diverzifikációval csökkentsék a befektetések kockázatát. Vagyis az alapok egyszerre sok pénzügyi eszközbe fektetnek, így eredményük kevésbé van kitéve egy-egy értékpapír hektikus mozgásának (egyedi kockázatának).

A befektetési alap tulajdonképpen nem más, mint egy jogi

EMU

Az EMU a gazdasági integrációs formák olyan fejlett változata, amely az egységes belső piacon alapul, és amely magában foglalja a közös monetáris politikát, a szorosan egymáshoz igazított gazdaságpolitikákat. A világon eddig egyetlen nemzetközi integráció jutott el erre a szintre, az Európai Unió. [Palánkai, 2001]

1999. január 1-jén 11 európai uniós tagország létrehozta az Európai Monetáris Uniót (EMU) és egységes valutát vezetett be, az Eurót. A 11 ország (Ausztria, Németország, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Írország, Finnország) rögzítették valutaárfolyamaikat, egységesen alkalmazták az új valutát, valamint bevezették az egységes jegybanki kamatrátát, az egységes árfolyam-politikát és megállapodásuk tartalmazta a további növekedési szándékot is. Így 2000 decemberétől 12-ikként Görögország is csatlakozhatott. Ezeket az országokat együtt nevezzük Eurózónának. Az egységes valuta bevezetése több mint 300 millió EU polgárt érintett annak minden előnyével mind a fogyasztói mind pedig a vállalati oldalon.

Az egységes belső piac működése folyamán egyértelműen felmerült az igény a továbblépésre, mivel a megfelelő működéshez elengedhetetlen az egységes közös valuta. Az árfolyamok ingadozása megnehezíti a szabad tőkeáramlást, zavarja a közös mezőgazdasági politika végrehajtását, és megakadályozza az ipari piacot abban, hogy teljes egészében belső piacként működhessen.

1957. március 15-én a Római Szerződésben – melyet elsősorban

Árindex

Az infláció mérőszámaként különféle árindexek szolgálnak, vagyis olyan viszonyszámok, melyek megmutatják az átlagos árszintek arányát két időpont között. Attól függően, hogy milyen termékcsoport átlagos árszintjével számolunk, sokféle inflációs indexhez juthatunk. A termelői árindexek a belföldi termelők által elért árakat tartalmazzák. Sokféle ilyen index számítható, attól függően, hogy az értékesítés milyen csoportját tesszük a súlyrendszer alapjául. Így más és más árindex számolható az exportra, a fogyasztásra, a beruházásra, vagy éppen a féltermékek értékesítésére, más az iparra vagy a mezőgazdaságra. Ezek a különféle indexek nagyon eltérhetnek egymástól, mert a súlyrendszerek egyes elemei nagyon eltérő áralakulást mutathatnak. A féltermékeket is tartalmazó indexek például nagyon érzékenyek az energiaárra, az ipari indexek az importárakra stb.

A leggyakrabban használt inflációs mérőszám a fogyasztói árindex, amely olyan termékcsoportnak az árindexe, ahol a lakosság egészének fogyasztása szerepel súlyrendszerként. Ez a pénz értékvesztésének a fogyasztók szempontjából értelmezett leggyakrabban használt mérőszáma.

Tudnunk kell, hogy a „leggyakrabban használt” kifejezés nem azt jelenti, hogy ez az index a fogyasztók számára a „legjobb” index. Legjobb index nincs, minden mérőszám minősége attól függ, hogy mit kívánunk mérni vele. A fogyasztói árindex a vásárolt fogyasztás árindexe. Ha tudjuk, hogy mennyi a pénzjövedelmünk, akkor alkalmas arra, hogy pénzjövedelmünk reálértékének változásáról tájékoztasson. Természetesen ezt is

Nemzetközi jog

A nemzetközi jog, három nagy jogágat foglal magában: a nemzetközi közjogot, a nemzetközi magánjogot és a nemzetközi szervezetek, – így az európai unió jogát.

Nemzetközi közjog szabályozza a független hatalmak egymás közötti viszonyait. Speciális jogág, mivel általában hiányoznak a nemzetközi jogi kötelezettségek kikényszeríthetőségének feltételei. Jogforrása a nemzetközi szinten kialakult szokások , nemzetközi megállapodások (pl.: Genfi konvenciók, ENSZ Alapokmánya). Nemzetközi magánjog szabályozza azokat a helyzeteket, mikor az a kérdés merül fel, melyik állam bíróságának kell eljárnia egy adott ügyben. Európai Unió joga – az Európai Unió egy európai nemzetek feletti jog megteremtője. Saját bírósága, parlamentje és végrehajtó gyűlése (Európai Tanács, Európai Bizottság) van. Az Európai Unió jogszabályokat alkothat, melynek alkalmazása a tagállamokban kötelező.

Európai Központi Bank

Az 1998 júniusában létrehozott frankfurti székhelyű Európai Központi Bank (ECB), amelyet a Maastrichti Szerződés hozott létre, az Európai Unió legfiatalabb intézménye. Alapfeladata az árak stabilitásának fenntartása. Meghatározza és bevezeti az egységes monetáris politikát, kezeli a résztvevő tagországok valutatartalékát és engedélyezi a bankjegykibocsátást. Az euróbankjegyek forgalomba hozatalával kapcsolatos gyakorlati tennivalók azonban nem tartoznak hatáskörébe, ugyanis az egyes országok nemzeti bankjai rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyek a bankjegyek és érmék forgalomba hozatalához szükségesek

Az Európai Központi Bank a nemzeti jegybankokkal együtt alkotja a Központi Bankok Európai Rendszerét (ESCB), amely a monetáris politika megvalósításáért, a fizetési rendszerek megfelelő működéséért, a hitelintézetek ellenőrzéséért, valamint a pénzügyi rendszerek stabilitásáért felel.

Az ECB- t előkészítő Európai Monetáris Intézet (EMI) 1998 júniusában megszűnt.

Működés

Az ECB -t és az ESCB -t más közösségi intézményektől és nemzeti hatóságoktól független testületek irányítják: a Kormányzótanács, az Igazgatóság és az Általános Tanács.

A Kormányzótanácsban az eurózónában résztvevő tagországok nemzeti jegybankjainak kormányzói és az Igazgatóság tagjai üléseznek. Ez a legfőbb döntéshozó szerv, amely meghatározza a monetáris politikai stratégiát, irányítja a kamatláb-politikát.

Az Igazgatóság egy elnökből, egy alelnökből és négy másik tagból áll, akiket a pénzügyminisztereik ajánlása alapján az

Szabályozó szervezetek

A Szabályozó szervezetek jellemzően a kormányzati szektorhoz tartoznak, de nem kizárólagosan kormányzati szervezetek. A szabályozó szervezetek a pénzügyi rendszer szereplői és szervezetei számára magatartási normákat, kötelező eljárás rendeket, tiltásokat, működési feltételeket írnak elő. A kormányzati rendszer keretei között működő szabályozó szervezetek jogszabályokba foglalják a normákat. A pénzügyi rendszerben zajló tevékenységek szabályozásában egyre nagyobb szerepe van a nemzetközi szintű előírásoknak. Ezek elfogadása és a nemzeti jogrendszerekbe történő átültetése történhet többoldalú államközi egyezményekben, vagy különböző nemzetközi szervezetekhez (OECD, IMF) történő csatlakozás feltételeinek elfogadásával, vagy az Európai Unió esetében a közösségi jog átvételével. A szabályozók speciális esetei a szakmai (érdekképviseletek) szabályalkotó szerepe. A könyvvizsgálói kamarák, bankszövetségek, vagy nemzetközi szinten a Bázeli Bizottság, vagy az IFAC állami kényszer alkalmazása nélkül is kőkemény normák érvényesítésére képesek. A monetáris hatóság sajátos helyet foglal el e szervezetek között, hiszen jogi felhatalmazása mellett a „bankok bankjaként” jogilag nem kikényszeríthető tekintélye is van.

Nemzetgazdaság

A nemzetgazdaság egy nemzet termelésének, fogyasztásának, megtakarításainak, beruházásainak összessége.

Egy nemzet tagjai javakat (termékeket és szolgáltatásokat) állítanak elő. Ugyanakkor nemcsak termelnek, de fogyasztanak is. Zárt gazdaságban (amely inkább csak a közgazdasági elmélet szintjén létezik), legfeljebb annyit lehet fogyasztani, amennyit az adott nemzet megtermelt. Nyitott gazdaságban (ilyen a világ államainak többsége) lehet kevesebbet fogyasztani a megtermelt mennyiségnél (ilyenkor megtakarítás keletkezik), de lehet többet is. Utóbbi esetben a különbözetet (olyat is elfogyasztunk, amit nem is termeltünk meg) más államoktól kell beszerezni, vagyis importálni kell.

A gazdaság teljesítményét alapvetően két mutatóval lehet mérni. A GDP (Bruttó Hazai Termék) összegzi az adott ország területén megtermelt javak értékét, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű állampolgárok állították elő azokat. A GNP (Bruttó Nemzeti Termék) összegzi egy adott ország állampolgárai által előállított javak értékét, függetlenül attól, hogy mely ország területén állították elő azokat.

A közgazdasági alapösszefüggés szerint: GDP = C + I + G + NX, ahol C a fogyasztást, I a beruházásokat, G a kormányzati vásárlásokat, NX pedig a nettó exportot jelöli. Utóbbi lehet negatív is, amennyiben az import nagyobb, mint az export. Az összefüggés egyértelmű: amit a nemzetgazdaságban megtermelnek (GDP), azt vagy elfogyasztják (C),

2 / 212