OECD

Az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development – OECD)

A II. világháború utáni európai helyreállításra fogadta el az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza az un. Marshall-tervet. Ennek lebonyolítására kezdetben az ENSZ európai regionális bizottságát szánták, de ott a Szovjetunió befolyásával is számolni kellett, így esett a választás egy önálló szervezetre, az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetre (Organisation of European Economic Cooperation – OEEC)-re, amelyet 1948. április 15-én hoztak létre Párizsban. Eredetileg 17 tagja volt. 1958-ban Spanyolország is csatlakozott. Az USA és Kanada társult tagként, Jugoszlávia megfigyelőként vett részt a szervezet munkájában.

A szervezet kezdetben főként adminisztratív szervként működött, elsősorban az amerikai segélyszállítmányok elosztására, irányítására, ellenőrzésére. 1961- ben az USA és Kanada is taggá lett, belépett Japán, Ausztrália, Új-Zéland is. Nevet is változtatott a szervezet: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development – OECD) lett az új neve. Később új tagok is beléptek, jelenleg a szervezetnek 29 tagállama van.

Az OECD nem egy zárt klub. A tagállamokat sokrétű kapcsolatok fűzik a világgazdaság más országaihoz, azokkal szoros együttműködést valósítanak meg. Tagnak lenni azonban nem egyszerű. Az OECD valóban a gazdag országok nemzetközi szervezete annyiban, hogy tagállamai a világ áru-

Önkéntes exportkorlátozás

Az egyoldalúan – az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER – voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki” az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást.

Az exportőr ország vállalatai nyilván csak akkor hajlandóak kivitelüket önkéntesen korlátozni, ha arra számítanak, hogy ellenkező esetben az importőr ország kormánya eleget tesz a szigorúbb korlátozások bevezetését igénylő hazai termelői kívánságoknak.

Az önkéntes exportkorlátozás tehát mindenképpen az importőr és az exportőr országok közötti konszenzuson alapul, ami nem jelent jogi megállapodást is, hiszen formailag az exportőri pozícióban lévő fél olyan egyoldalú akciójáról van szó, amelyért nem várhat kompenzációt.

Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az is nyilvánvaló, hogy a világpiaci kereslet alakulása szempontjából jelentéktelen országok nincsenek abban a helyzetben, hogy szállítóikat önmegtartóztatásra kényszerítsék. Önkéntes exportkorlátozásra csak nagy mennyiséget importáló

Munkaerő piaci folyamatok

Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli. Ennél jóval rosszabb (20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta.

A harminc éve tartó foglalkoztatási gondok, a munkaügyi kapcsolatok „amerikanizálódása”, a munkaügyi szabályozás nemzeti hatáskörből való kikerülése mind arra utalnak, hogy végérvényesen átalakul Európa munkaerőpiaca.

Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik:

1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt értékek feladására kényszerülnek az európai országok. A jóléti, “gondoskodó” állam, mely az európai szociális piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik.

A munkaerőpiac “amerikanizálódásának” – azaz az egyének önmagukról való gondoskodási kényszerének – oka a munkaerőpiacon az európai vállalatok és kormányok azon törekvése, hogy megőrizzék illetve javítsák versenyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben.

A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerő-költségek leszorítása, ugyanis az amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan “jó élet”, a relatíve magas bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala. Az Európai Unió kétarcúsága talán ebben a kérdéskörben a leglátványosabb.

Minden fontos dokumentumban ugyanis deklarálja a szociális védelem

Relokáció, a munkahelyek földrajzi áttelepülése

Az állások földrajzi áttelepülése 3 folyamat eredményeképpen jöhet létre.

1. A külkereskedelmi forgalomban a hazainál olcsóbb terméket hoznak be, így a hazai termelő megszünteti a gyártást, tehát megszűnnek a munkahelyek.

2. Bérmunka-kapcsolatok kialakulása. A bérmunka-kapcsolatok a gyártási folyamatok munka-intenzív szakaszának áthelyezése az alacsonyabb bérű országokba hosszútávon szintén a fejlestt térség számára kedvező, mert lehetővé teszi a gazdasági szerkezet korszerűsödését azáltal, hogy a feldolgozóipar rovására a magasabb értékű szolgáltatások felé tolódjon a gazdasági szerkezet. Elsősorban a textil és bőripar, a ruhagyártás, a jármű és gépgyártás egyes ágazataiban terjedt el ez a kapcsolatforma. A fejlettebb országok vállalatainak az ilyen típusú együttműködési forma nagyfokú rugalmasságot biztosít. A feltételek megváltozása esetén ugyanis tőkeveszteség, sőt tranzakciós költség nélkül is áthelyezhető a termelés. A román és a lengyel textilipar 70-80%-a, a cseh autóipar nagy része dolgozik bérmunka-konstrukcióban a nyugat-európai cégek számára.

3. A harmadik forma, melyben az álláshelyek áttelepülnek a direkt tőkemozgáshoz kapcsolódik. Ez fizikai értelemben általában nem jelent munkahelyáttelepülést, legfeljebb nem bővül az anyaországbeli munkahelyek szánna. Ez a fajta relokáció egy általánosabb jelenségnek a globalizációnak a keretében a multinacionális társaságokon keresztül valósul meg. A multinacionális tőkemozgás fő mozgatórugója a XX. század végén azonban már nem a munkaerőköltségek

Az 1982-es adósságválság

Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta (1971-1972). A kamatlábak csökkentése következtében a dollár gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai pénzpiacokat. A hitelkínálat megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget.

A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök megnövekedett bevételei az európai bankokba kerültek rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas hitelkínálatot.

A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő országok egy része és a szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.

A felvett hitelek ésszerűtlen felhasználása is hozzájárult a későbbi problémák kialakulásához. A kapott hitelek lehetővé tették hogy életszínvonalat növeljenek, konzerválják az elavult gazdasági szerkezetet, fenntartsák a teljes foglalkoztatottságot. A 80-as évek gazdasági visszaesése drasztikusan csökkentette ezen országok exportlehetőségeit. A fizetési mérleg egyensúlyuk fenntartása érdekében korlátozták az importjukat, így viszont nem jutottak hozzá a korszerű technikához és egyre jobban lemaradtak. A kör

Eladósodás

A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől kezdődően a súlypont fokozatosan a tőkeforgalomra tevődött át.

A tőkeforgalmon belül – formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgást, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé – kevésbé a tőke határon túli működtetése.

A nemzetközi tőkeforgalmon belül jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád (Japán – USA — Nyugat-Európa) egymás közötti forgalma dominált. A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelentőségűvé váltak a kölcsöntőke kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot. A XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazdasági problémája az eladósodás. A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrendeződési folyamatnak, egy világgazdasági korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás nagyságrendjét, hatását elemezni tudjuk, célszerűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása.

Eladósodással kapcsolatos alapfogalmak

AZ EU közép-európai bővítése

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia stratégiai célja a teljes jogú tagság elérése volt. Az EU eleinte vonakodott erre vonatkozóan bármely utalástól. Kizárólag a Megállapodás tartalmaz tagságra való utalást, ám olyan megfogalmazásban, mely sem jogi, sem politikai kötelezettségvállalást nem jelent.

Álláspontjában a változás a koppenhágai csúcstalálkozón történt, amikor kinyilatkoztatták a teljes jogú tagság elvi lehetőségét. A találkozó szerint akkor kerül sor a csatlakozásra, ha a társult ország képes lesz a tagsági kötelezettségek vállalására, és teljesíti az ehhez szükséges feltételeket. Ezek:

demokrácia, törvényesség, emberi és kisebbségi jogok elve, éles versenyt és piaci nyomást állni képes piacgazdaság, a tagsági kötelezettségek teljesítése, a politikai és gazdasági monetáris unió céljainak elfogadása, EU jogrendszerének elfogadása, EU is legyen képes a befogadásra.

Az esseni csúcstalálkozó ezeket még kiegészítette:

saját régiójukon belül a tagságra váró országok működjenek együtt szomszédaikkal, a társult országokat fokozatosan bevonták az EU munkájába.

Az esseni csúcsértekezleten megvonták a kibővítés határait is: Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia, Lettország, Észtország, Litvánia, Szlovénia, Bulgária.

Újabb állomást jelentett a cannes-i konferencia, mely jóváhagyta a Fehér Könyvet. Ez tekintélyes jogi házi feladat volt az átalakuló országok számára.

Magyarország 1994-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét, mely elindította a szokásos

Az Európai Unió közös költségvetése

Az EU költségvetése több tekintetben eltér más nemzetközi szervezetétől. Az eltérések a következők:

Korlátozottabban tölti be az allokációs, szabályozó és újraelosztó funkciót, csekélyebb mértékben vásárol közjavakat és szolgáltatásokat. Átfogóbb más nemzeténél, mert az adott intézmény működésén, biztosításán túl tényleges szabályozó és újraelosztási funkciót is betölt.

Az EU költségvetése saját jövedelemforrással rendelkezik:

összes vámbevétel, agrár lefölözések, VAT bevételek %-a, GDP faktor tételei,

A saját forráson alapuló finanszírozásban egyeztek meg, amikorra a vám és agrár illetékek nem fedezték a kiadásokat. Harmadik forrásként a VAT bevételek bizonyos százaléka került bevonásra. 1988-tól kerül sor az un. negyedik forrás bevezetésére, amit a GDP-hez kötnek.

A költségvetés struktúrája az idők folyamán az érdekviszonyok fejlődését követte. Az 1960-as években azokat a feltételezett piaci előnyöket kompenzálták, melyekhez a német ipar jutott Franciaországgal és Olaszországgal szemben.

A költségvetési finanszírozás két okból sem bizonyult megfelelőnek. Egyrészt a jövedelmek lassabban nőttek, mint a nemzeti termék (degresszivitás), másrészt a szegényebb országokat jobban terhelték, mint a gazdagokat (kohézió hiánya.)

A degresszió a vámbevételek és az agrárilletékek fokozatos szűküléséből következett, mely egyrészt a GATT liberalizációkkal volt összefüggésben, másrészt a mezőgazdasági önellátás növekedésére vezethető vissza. A kohézió hiányának következménye, hogy az egyes országok

Struktúrapolitika és regionális politika

A Közös Agrárpolitikának szintén alapvető része a struktúrapolitika, melynek célja eredetileg az életképes, egy család számára társadalmilag elfogadható jövedelmet nyújtó gazdaságok kialakítása volt, és amely az évek során módosult. Jelenleg a cél a falusi térségek integrációjának fejlesztése.

Az EGK létrehozásakor a mezőgazdasági kiadások 1/3-át az üzemi struktúra átalakítására szánták. Ez több tényező kapcsán sem valósulhatott meg. Jelenleg a cél újból ez a bizonyos 1/3 elérése.

A hangsúly fokozatosan a vidék fejlesztésére tevődött át, mellyel elő kívánják segíteni a tagországok közötti integrációt, a fejlettségi differenciák csökkentését, és mérsékelni akarják a gazdálkodási módszerek környezetre gyakorolt negatív hatásait.

A közös struktúrapolitika jó ideig háttérbe szorult, később azonban megnőtt iránta a figyelem. A túltermelés elmélyülése világossá tette, hogy az árpolitika nem oldja meg a Közös Piac mezőgazdaságának az ellentmondásait, ahhoz a struktúra átalakítására volt szükség. Ilyen körülmények között született meg 1968-ban a Mezőgazdaság 1980. elnevezésű komplex program.

Ez az un. Mansholt terv két részből tevődött össze. Egyrészt rövid távú intézkedéseket irányzott elő a felesleg csökkentése céljából, másrészt javaslatokat tartalmazott a struktúra hosszú távú átalakítására. E célkitűzések érdekében a mezőgazdasági keresők számát 5 millió fővel kellett csökkenteni. Ezért az idősebb vezetőknek életjáradékot akartak biztosítani,

A Közös Agrárpolitika (CAP)

A közös agrárpolitika az Európai Közösség egyik legbonyolultabb területe. Az agrártermékek kiemelt kezelését stratégiai jelentősége mellett a termelés természeti, gazdasági és társadalmi sajátosságai, illetve a termelői és fogyasztói érdekek is indokolták. A jó mezőgazdasági adottságú országok – Franciaország – kiharcolták, hogy iparcikk-piacaik megnyitása ellenében a fejlett ipari országok támogassák mezőgazdaságukat.

A Közös Agrárpolitika (CAP) céljai

A Római Szerződés 38. szakasza előírja a Közös Agrárpolitika létrehozását, melynek céljai:

a mezőgazdasági munka termelékenységének emelése (műszaki fejlesztés, munkaerő megfelelő felhasználása) megfelelő jövedelmi és életszínvonal megteremtése, agrárpiacok stabilizálása ( termelők és fogyasztók védelme) élelmiszerellátás biztonsága (az alapvető termékeket meg kell termelni) méltányos áron való fogyasztói igénykielégítés, világkereskedelemben való fokozott részvétel.

Ezen célok végrehajtása érdekében a Római Szerződésben már olyan szabályozást terveztek, mely a gazdaság többi részére megállapított vámunión, versenyfeltételeken túlmentek.

A Közös Agrárpolitika tervezetét az 1958. évi stresai konferencia dolgozta ki, melynek sarokpontjai:

a mezőgazdaság a nemzetgazdaság és a társadalom lényeges tényezője, központi szabályozó eleme az ár, az agrárszerkezet és a piacpolitika között szoros kapcsolat szükséges, a mezőgazdaságnak szervesen kell illeszkednie a nemzetgazdaság egészébe, fokozni kell a családi gazdaságok teljesítményeit. A Közös Agrárpolitika szabályozásának főbb területei Közös piacpolitika: Ez valamennyi szükséges intézkedést tartalmazhatja, így az árszabályozásokat, az