A sajáttőke-arány azt mutatja meg, hogy a társaság tartós forrásai között milyen arányt képvisel a saját tőke. Mivel ennél a mutatónál állományok összevetéséről van szó, a számításokat nem szükséges az átlagos állományokkal elvégezni. A mutató számlálójában a társaság saját tőkéjének (záró)állománya szerepel, míg a nevezőben az összes tartós forrás. A nevezőben szokták olykor az összes forrást is szerepeltetni, és ennek különösen a hazai gyakorlatban lehet jelentősége.
A hazai vállalatok közül sokak finanszírozási szerkezetére jellemző, hogy alacsony a számviteli értelemben vett hosszú lejáratú idegen források aránya, miközben hatalmasra duzzadt a rövid lejáratú, de folyamatosan megújított hitelek vagy egyéb kötelezettségek aránya. Ilyen esetekben reálisabb, ha a tőkeszerkezetben a tartósan fennálló rövid lejáratú kötelezettségeket is figyelembe vesszük. Problémát okozhat még az elsőbbségi részvények és az átváltható kötvények besorolása, amelyek gazdasági tartalmukat tekintve sok szempontból a saját tőke és az idegen források közötti hibrid értékpapírok. Általános gyakorlat, hogy a mutatóelemzésnél az auditorok által elfogadott besorolást alkalmazzák.
A mutató értékének értelmezése viszonylag egyszerű, hiszen azt mondhatjuk, hogy minél magasabb a sajáttőke-arány, annál kevésbé van tartósan eladósodva a vállalkozás, annál alacsonyabb a pénzügyi kockázata. A magas sajáttőke aránnyal rendelkező vállalkozásokra általában az a jellemző, hogy hitelfelvételi lehetőségeiket kevésbé merítették ki, ezért nagyobb mozgásterük van a későbbi beruházások finanszírozási szerkezetének kialakítása során.
Hasonló tartalom:
Legfrissebb hozzászólások