P/BV (árfolyam/könyv szerinti érték)

A P/BV (Price/Book Value) mutató egy részvény könyv szerinti értékét, vagyis az egy részvényre jutó saját tőkét viszonyítja a részvény árához. Ez a mutató különösen fontos azokban az iparágakban, így például a pénzintézeti szektorban, ahol az éves eredményadatok volatilitása nagy, így a P/E-mutató kevéssé használható.

A mutató azt számszerűsíti, hogy a várható jövedelemáramlások által beárazódó részvény mögött milyen tényleges – eszközökben megtestesülő – fizikai fedezet biztosított. Ennek megfelelően, például egy 1-nél kisebb P/BV-mutató esetében egy befektetőnek már csak azért is olcsónak tűnhet egy adott részvény, historikus eszközértéken is többet ér. Természetesen a P/BV-mutató értéke a legritkább esetben 1, általában egynél nagyobb szám. Ennek több oka is van, így például:

Bizonyos immateriális eszközök sokszor nem szerepelnek a mérlegben (pl. olajtársaságok természeti olajtartalékai), miközben cash flow-t, illetve jövedelmet generálnak, így felfelé eltérítik a piaci árfolyamot. Ciklikus iparágakban tevékenykedő vállalatok esetében például a nyereség várható csökkenése a ciklus kedvezőtlen ága közeledtével lefelé nyomja a piaci árat, míg a mérlegben mindez még nem tükröződik. Ugyanezen logikával a nagy növekedési kilátásokkal rendelkező cégek részvényárfolyama akár többszöröse is lehet az egy részvényre jutó könyv szerinti értéknek. Az infláció is eltéríti egymástól a számlálót és a nevezőt.

EV/EBDIT

A P/E-mutatóval kapcsolatos problémák valamint a cash-flow alapú mutatók esetében a cash-flow számításának nehézsége miatt különösen a magas tőkeáttételű, ugyanakkor stabil cash-flow-t termelő ágazatok (pl. távközlés, energiaipar) értékelésére elterjedt mutató a kétségtelenül jóval bonyolultabb EV/EBDIT (EV–Enterprise Value) hányados, amely a cég tartós finanszírozásának piaci értékét (EV) viszonyítja egy, a finanszírozás hatásait nem tartalmazó eredményadathoz (EBDIT – amortizáció, kamat és adó előtti eredmény), amellyel az EV/EBDIT-mutató kiszűri a társaságok eltérő tőkeszerkezetéből, amortizációs politikájából és adózásából fakadó különbségeket, és ezzel lehetővé teszi piaci alapú összehasonlításukat. A mutató elemei:

EV = Piaci kapitalizáció + hosszú távú hitelfinanszírozás – szabad pénzeszközök

EBDIT = Adózott eredmény + értékcsökkenés + kamatkiadások + adók

Miközben a nevezőben szereplő mutató az operatív cash-flow tartalmát közelíti, a számlálóban szereplő cégérték a forgótőkét kiszűrve a tartós forrásokkal finanszírozott eszközértéknek felel meg. A mutató jelentősége, hogy az így kalkulált eszközöket és az általuk termelt cash-flow-t vetíti egymásra, ezáltal a P/E vagy a P/CF mutatóval szemben figyelembe veszi a finanszírozási szerkezet hatásait, és az eszközök által termelt teljes jövedelmet (működési költségek levonása után) és nemcsak a nyereséget (vagy nettó cash-flow-t) tekinti eredménynek.

A mutató inverze az EBDIT/EV ugyanakkor megtérülési rátát számol, és

P/CFS (Árfolyam/cash flow arány)

A P/CFS (price/cash flow per share) mutató az egy részvényre jutó eredmény helyett az egy részvényre jutó operatív cash flow-t viszonyítja a részvény árához, így különböző amortizációs politikák esetében is lehetővé teszi az összehasonlítást, illetve jobban tükrözi a társaság pénztermelő képességét, mint a P/E-mutató. A vállalati szintű cash flow-t – amit aztán osztani kell a részvények számával – a következőképpen számoljuk ki:

CF = Adózott eredmény + Értékcsökkenés + Forgótőke tárgyévi változása + Egyéb, készpénzkiadással nem járó költségek 

Időtartam-mutató

A likviditás mérésének egy másik lehetősége annak kiszámítása, hogy a forgóeszközök bizonyos csoportja hány napra fedezi a napi átlagos működési kiadásokat. A számlálóban tehát a likvid eszközöknek az elemző által megválasztott likviditási fokú csoportja, a nevezőben pedig az átlagos napi működési kiadások állnak. Erre jó közelítést ad az amortizációval csökkentett költségek és egyéb ráfordítások összege osztva a napok számával. A mutató értéke azt árulja el az elemző számára, hogy a likvid eszközök csoportja milyen hosszú időre (hány napra) elegendő a működési kiadások fedezésére. Nyilván annál biztonságosabb a cég likviditása, minél magasabb a mutató értéke.

Pénzeszközarány

Mivel a követelések likviditási foka is erősen változó lehet, érdemes megvizsgálni, hogy a társaság birtokában levő pénzeszközök és azonnal pénzeszközzé tehető piacképes értékpapírok önmagukban a kötelezettségek hányad részét fedezik. Itt tehát a mutató számlálójába a forgóeszközöknek a készletekkel és a követelésekkel csökkentett állományát állítjuk be, míg a mutató nevezőjét változatlanul a folyó kötelezettségek képezik.

A pénzeszközarány értékének értelmezése nyilvánvalóan a készletek és a követelések minőségétől függ. Az 1 fölötti érték gyakorlatilag tökéletes biztonságot jelent a rövid lejáratú hitelezőknek követeléseik behajtására, azonban ekkora biztonság szükségtelen akkor, ha a készletek és a követelések megtérülése jó. Ha azonban egy cégnél a kötelezettségek kifizetése biztonságának felmérése céljából a pénzeszközarány a legmegfelelőbb mutató, akkor ezt nagy sűrűséggel kell figyelni, hiszen a pénzeszközök és likvid értékpapírok magas fokú likviditásukból következően nagyon könnyen kivonhatók a vállalkozásból.

Likviditási gyorsráta

A likviditási gyorsráta a kötelezettségek teljesítésére fedezetet nyújtó rövid lejáratú eszközöknek csak egy szűkebb körét veszi figyelembe, a likviditás foka szempontjából szigorúbb követelményeket támaszt. Ebben a mutatóban a likvid eszközök között nem vesszük figyelembe a készleteket, amelyek a legkevésbé likvid forgóeszközök. Ezek szerint tehát a mutató számlálójában a forgóeszközöknek a készletek állományával csökkentett értéke szerepel.

Ezt a mutatót akkor kell feltétlenül kiszámítanunk, amikor a készletek forgási sebessége alacsony, vagy azt gyanítjuk, hogy a készletek jelentős része nehezen értékesíthető, és ez még nem jelent meg a társaság pénzügyi beszámolójában. Jó üzletmenetű társaságoknál nem kell, hogy ez a mutató 1 fölött legyen, ahol azonban készletértékesítési problémák jelentkeznek, a kötelezettségek teljesítéséhez szükséges, hogy a magasabb likviditási fokú eszközök önmagukban is fedezetet nyújtsanak a kötelezettségekre.

Likviditási ráta

A likviditási ráta a likviditás legelterjedtebb mérőszáma, gyakorlatilag minden típusú vállalkozásra ki szokták számítani. A mutatóban a társaság forgótőkéjében szereplő két összetevő, a forgóeszközök és a folyó források egymáshoz viszonyított aránya jelenik meg. A számlálóban a forgóeszközök záróállománya, a nevezőben a rövid lejáratú kötelezettségek (folyó források) záróállománya szerepel.

A likviditási ráta értelmezésével is nagyon körültekintően kell eljárnunk. Amennyiben a mutató értéke 1 alatt van, az gyakorlatilag a társaság fizetésképtelenségének közvetlen veszélyét jelzi, hiszen a rövid távon várhatóan pénzeszközzé váló eszközök nem fedezik a rövid távon lejáró kötelezettségeket. A mutató 1 fölötti értéke elfogadható – az általános vélekedés szerint normális üzletmenet esetén az 1,5 körüli érték tekinthető megfelelőnek –, azonban a túl magas likviditási ráta sem jó, mert ez a jövedelmezőség romlását vonhatja maga után.

Általában igaz, hogy ha egy vállalkozás az indokoltnál nagyobb mennyiségű forgóeszközzel rendelkezik, akkor ez csökkenti az eszközök átlagos hozamát, hiszen a rövid lejáratú eszközök hozama általában alatta marad a befektetett eszközök hozamának. Éppen ezért magas likviditási rátánál érdemes a ROA-mutatót is összevetni a hasonló vállalkozásokéval. A társaság hitelezői (főleg rövid távú hitelezői) természetesen minél magasabb likviditási rátát szeretnének látni. A magas likviditási ráta azonban önmagában nem biztosítja, hogy a vállalat valóban teljesíteni

Likviditási mutatók

A likviditási mutatók arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy társaság mennyiben képes eleget tenni rövidlejáratú kötelezettségeinek a rendelkezésre álló forgóeszközei felhasználásával. A vállalat rövidlejáratú eszközei a vállalat normális üzletmenete során rövid időn belül várhatóan pénzeszközzé fognak válni, amelyek lehetővé teszik a forgóeszközökkel szemben álló kötelezettségek teljesítését.

A különböző likviditási mutatók abban térnek el egymástól, hogy a forgóeszközök elemeinek különböző csoportjaira (különböző likviditási fokú csoportokra) nézik meg, hogy azok milyen mértékben fedezik a társaság folyó kötelezettségeit.

A likviditási mutatók nagy előnye, hogy értékük viszonylag pontosnak tekinthető, hiszen a rövid lejáratú eszközök és források értékelése egy stabil számviteli rendszerben általában sokkal reálisabb, mint a hosszú lejáratú eszközöké és forrásoké. Ezzel szemben nagy hátránya a likviditási mutatóknak, hogy értékük gyorsan változhat, mivel a mutató tartalmát képező eszközök és források állománya időben gyorsan ingadozhat. Éppen ezért a likviditás vizsgálatánál folytonos figyelésre van szükség annál is inkább, mert sok tevékenységi körnél a likviditás szezonálisan ingadozik.

Kamatfedezettségi mutató

Ez a mutató ugyan szigorú értelemben véve nem tőkeáttételi mutató, közvetetten azonban méri a társaság eladósodottságát, hiszen értéke szintén a finanszírozási kockázat mérésére alkalmas. Különösen a finanszírozó pénzintézetek alkalmaznak különböző, ehhez hasonló fedezeti mutatókat, amelyeknek lényege, hogy azt igyekeznek mérni, milyen mértékben képes a társaság eleget tenni hiteltartozásaiból eredő kötelezettségeinek.

Ebben arra keressük a választ, hogy a társaság adózás és kamatfizetés előtti nyeresége és az időszakban elszámolt amortizáció (ami az adózás előtti működési pénzáramlásnak egy durva, de nagyságrendileg helytálló becslése) milyen mértékben nyújt fedezetet a társaság kamatkötelezettségeinek teljesítésére. Tehát a mutató számlálójában az időszaki adózás és kamatfizetés előtti eredmény és az időszakban elszámolt amortizáció szerepel, míg a nevezőbe az időszaki kamatráfordításokat állítjuk be.

Minél magasabb a kamatfedezettségi mutató értéke, annál nagyobb biztonsággal tud a társaság eleget tenni kamatfizetési kötelezettségeinek. A mutató több időszakon keresztüli tartósan magas értéke azt is jelzi, hogy a társaságnak nagy biztonsággal lehet hitelezni. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a társaság tevékenységének üzleti kockázata, állandó kamatráfordítási szint mellett annál nagyobb lesz a kamatfedezet tényleges vagy várható ingadozása, ennek megfelelően az ilyen társaságok hitelezése kockázatosabb. A fedezettségi mutatók értelmezésénél nagyon figyelni kell annak tisztázására, hogy mi a mutató pontos tartalma. Különösen hitelbírálatoknál figyelhető meg gyakran, hogy az

Sajáttőke-arány

A sajáttőke-arány azt mutatja meg, hogy a társaság tartós forrásai között milyen arányt képvisel a saját tőke. Mivel ennél a mutatónál állományok összevetéséről van szó, a számításokat nem szükséges az átlagos állományokkal elvégezni. A mutató számlálójában a társaság saját tőkéjének (záró)állománya szerepel, míg a nevezőben az összes tartós forrás. A nevezőben szokták olykor az összes forrást is szerepeltetni, és ennek különösen a hazai gyakorlatban lehet jelentősége.

A hazai vállalatok közül sokak finanszírozási szerkezetére jellemző, hogy alacsony a számviteli értelemben vett hosszú lejáratú idegen források aránya, miközben hatalmasra duzzadt a rövid lejáratú, de folyamatosan megújított hitelek vagy egyéb kötelezettségek aránya. Ilyen esetekben reálisabb, ha a tőkeszerkezetben a tartósan fennálló rövid lejáratú kötelezettségeket is figyelembe vesszük. Problémát okozhat még az elsőbbségi részvények és az átváltható kötvények besorolása, amelyek gazdasági tartalmukat tekintve sok szempontból a saját tőke és az idegen források közötti hibrid értékpapírok. Általános gyakorlat, hogy a mutatóelemzésnél az auditorok által elfogadott besorolást alkalmazzák.

A mutató értékének értelmezése viszonylag egyszerű, hiszen azt mondhatjuk, hogy minél magasabb a sajáttőke-arány, annál kevésbé van tartósan eladósodva a vállalkozás, annál alacsonyabb a pénzügyi kockázata. A magas sajáttőke aránnyal rendelkező vállalkozásokra általában az a jellemző, hogy hitelfelvételi lehetőségeiket kevésbé merítették ki,