Szolgáltatások a nemzetközi kereskedelemben

Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások – sajátos tulajdonságaik miatt – nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk” (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel”, vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások).

A szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének kapcsán többen felvetették a kérdést, hogy vajon mely országoknak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem területén? Amennyiben a szolgáltatásokat a fizikai árukhoz hasonlóan korlátok nélkül lehetne exportálni, akkor a fejlett és fejlődő országok szolgáltatásainak eltérő árszínvonala és a termelékenységi korlátok miatt a komparatív költségelőnyök a fejlődő országok oldalán lennének. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásoknak csak egy hányada lehet nemzetközi kereskedelem tárgya, főleg azok, amelyekben a szellemi és fizikai tőke játssza a döntő szerepet, ahol viszont a fejlett világnak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben a fejlődő világ országaihoz képest. Ez a gondolatmenet – ha kiterjesztjük a szolgáltatások teljes szférájára – azt sugallja, hogy a fejlett országoknak a szolgáltatások, a fejlődőknek pedig (legalábbis a

Szolgáltatások

A fejlett országok mindegyikében tartós tendencia a szolgáltató ágazatok, a tercier szektor térnyerése. Az alapanyag termelő ágazatok, a feldolgozóipar valamint a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből csökken, a fejlett orszá- gokban a GDP felét-kétharmadát a nem anyagi jellegű termelés, vagyis a szolgáltatások adják.

A szolgáltatások sajátos, nem megfogható, nem tárgyiasult formában megjelenő termékek. A szolgáltatás nem raktározható, helyhez kötött, nem vagy korlátozott mértékben szállítható. A szolgáltatást nyújtó és a szolgáltatás igénybe vevője (fogyasztója) többnyire személyes kapcsolatba kerülnek egymással, a szolgáltatás jellege gyakran egyedi, személyre szabott, a szolgáltatás termelése és fogyasztása egyidejűleg történik. Mivel a szolgáltatások előre nem próbálhatok ki, értékesítésük során nagyon fontos a – megelőlegezett – bizalom, a megbízható referencia, a szolgáltatást nyújtó vállalat hírneve. A szolgáltatások skálája rendkívül széles. Sokféle, egymástól igen különböző tevékenységet fog át, gondot okoz a szolgáltatások egységes meghatározása is. Egyik definíció szerint szolgáltatásnak tekinthető minden olyan tevékenység, amelynek eredménye nem megfogható termék, de ugyanakkor egy sor szolgáltatás megfogható áruk előállítását célozza, s sok árutermelő tevékenységnek is jelentős a szolgáltatástartalma. (Gondoljunk például a tartós fogyasztási cikkekhez tapadó különféle szolgáltatásokra.)

A szolgáltatások csoportosítása

A szolgáltatások csoportosítása többféleképpen történhet. Egyik lehetséges csoportosítás szerint ide tartozik

a telekommunikáció, az adatfeldolgozás és informatika,

Valutaleértékelés

A valutaleértékelés azt jelenti, hogy több hazai valutát kell adni egységnyi külföldi valutáért, illetve egységnyi hazai valutáért kevesebb külföldi valutát lehet kapni. Ezért rövid távon a leértékelés az importot mérsékli, az exportra viszont ösztönzőleg hat. Az importőröknek ugyanannyi termék beviteléhez szükséges változatlan összegű külföldi valutáért most több hazai valutát kellene fizetniük, ugyanakkor az exportőrök hazai valutában mérve nagyobb bevételhez jutnak változatlan mennyiségben és exportáron értékesített termékük után is.

Nem jelenthető azonban ki, hogy a valutaleértékelés egyértelműen növeli az exportot és akadályozza az importot. A végső hatás különböző ellentétes irányú változások eredője.

A valutaleértékelés után az import termékek a hazai fogyasztók számára drágábbá válnak ugyan, de ha a kereslet árrugalmatlan, akkor nem biztos, hogy az importálandó mennyiség is csökken. Ilyenek például a nyersanyagok, az energiahordozók, melyeket gyakorlatilag bármi áron kénytelen az ezekben hiányt szenvedő ország importálni. Az importtermékek belföldi árának növekedése mindenképpen növeli a belföldi termelés költségeit, ezzel az átlagos árszintet is. így – az import részarányától függően – nő az export- termékek termelésének költsége is, ami rontja az exportőrök javuló profit- kilátásait.

Az exportálók változatlan eladási érték, vagyis devizabevétel mellett is növelik profitjukat. Egyes termékek a leértékelés hatására válhatnak exportképessé, így az

Vámkontingens

A mennyiségi korlátozások fontos típusa az un. vámkontingens is. Ennek lényege, hogy meghatározott mennyiségig alacsony vámtételek mellett, akár vámmentesen juthat be a termék az adott ország piacára. Ennél nagyobb mennyiség esetén azonban az importőr magasabb vámokat érvényesít. Ezt az eszközt széles körben alkalmazzák a fejlett tőkés országok a fejlődő országoknak nyújtott preferenciákhoz kapcsolva is.

Önkéntes exportkorlátozás

Az egyoldalúan – az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER – voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki” az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást.

Az exportőr ország vállalatai nyilván csak akkor hajlandóak kivitelüket önkéntesen korlátozni, ha arra számítanak, hogy ellenkező esetben az importőr ország kormánya eleget tesz a szigorúbb korlátozások bevezetését igénylő hazai termelői kívánságoknak.

Az önkéntes exportkorlátozás tehát mindenképpen az importőr és az exportőr országok közötti konszenzuson alapul, ami nem jelent jogi megállapodást is, hiszen formailag az exportőri pozícióban lévő fél olyan egyoldalú akciójáról van szó, amelyért nem várhat kompenzációt.

Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az is nyilvánvaló, hogy a világpiaci kereslet alakulása szempontjából jelentéktelen országok nincsenek abban a helyzetben, hogy szállítóikat önmegtartóztatásra kényszerítsék. Önkéntes exportkorlátozásra csak nagy mennyiséget importáló

Export kvóta, kontingens

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult.

A kivitel mennyiségi korlátozása a 20. században a fejlett országokban csak akkor került alkalmazásra, amikor azt rendkívüli gazdasági vagy politikai események szükségessé tették, így történt ez a két világháború ideje alatt, illetve azt közvetlenül megelőzően, valamint a 2. világháború utáni súlyos áruhiány idején. Napjainkban az exportkorlátozást a fejlett országok csak különleges helyzetekben, a fejlődő országok viszont gyakrabban alkalmazzák.

Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai

A kormányok elsősorban olyan termékek (nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár.

Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja valamilyen – nem vagy lassan megújuló – természeti kincs (például: ritka fafajok, elefántagyar stb.) kiaknázását.

A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni valamely hazai nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel visszafogása

Preferenciális vám

A preferenciális vám elsődleges célja, hogy adott termék kereskedelmében bizonyos szállítók vagy vevők számára az átlagosnál kedvezőbb feltételeket teremtsen.

Ezt a vámtípust az exportra és az importra egyaránt alkalmazhatják. Ez a vámtípus származékos jellegű, hiszen léte az általános, érvényben lévő magasabb vámszintből (vámtételből) fakad. Alkalmazásával nem korlátozni akarják a behozatalt, hanem kedvezményezni egyes külföldi termelőket a többiekkel szemben – így akarják rábírni a belföldi fogyasztókat arra, hogy a preferenciális vámmal terhelt, tehát viszonylag olcsóbb külföldi terméket vásárolják a vele kompetitív, de a magasabb vámteher miatt drágább külföldi termék helyett.

A külső egyensúly helyreállítása

A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni.

Ha ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás, mert az importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a külső egyensúly nem javul. Ezért a kereskedelmi mérleg javítása érdekében célszerűbb a valutaleértékelést alkalmazni.

Retorziók

Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását igyekeztek „megbosszulni” vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország előzetes vámemelése, valamely külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban alkalmazott exporttámogatás. Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki. Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat. Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel alkalmazott dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak alacsonyabb áron értékesíti, mint

A hazai jövedelem védelme

Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket.

A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelők aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Hasonlóképpen fenyegeti a belföldi munkavállalót az olcsó külföldi munkaerő bevándorlása. Ez az érvelés elengedő okot szolgáltat a vámok fenntartására, melyek megóvják a veszélyeztetett hazai termékeket és azok előállítóit.

Ugyanez az érvelés természetesen megjelenhet a relatíve olcsó tőke esetében is. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külföldi termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik.

Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A bérszínvonalbeli különbségek ugyanis általában a termelékenység ellentétes irányú eltérésével járnak együtt, vagyis az alacsony bérszínvonalú országban a termelékenység alacsony és fordítva. A fejlődő országok alacsony bérszínvonala a szakképzettség gyenge voltára, a kevéssé hatékony gazdasági és

Fejletlen iparágak védelme

A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List.

Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket.

A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat vé­deni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és poten­ciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozat­nagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. Ennek egyrészt technikai okai vannak, másrészt a kereslet is csak fokozatosan bővül. A fejlődő iparágakat akkor érdemes támogatni, ha arra számítanak, hogy a termék a jövőben életképes lesz a hazai piacon (lesz rá elegendő kereslet), és a termelők képesek lesznek elérni a gazdaságos üzemméretet.

A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró