John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (1936)

Helyénvaló megemlékezni egy különös, méltatlanul félvállról kezelt prófétáról, Silvio Gesellről (1862-1930), akinek a munkáiban mélyreható felismerések villannak fel, és aki kis híján lehatolt a dolog lényegéhez. Tisztelői a háborút követő években valósággal bombáztak engem könyvei példányaival; minthogy azonban érvelésében voltak bizonyos kézzelfogható hibák, egyáltalán nem ismertem fel érdemét. Amint ez nemegyszer megesik a nem teljesen végigelemzett intuitív meglátásokkal. Csak akkor vált nyilvánvalóvá előttem a jelentőségük, amikor a magam útján már én is eljutottam saját következtetéseimhez. Addig azonban, hasonlóan a többi akadémikus közgazdászhoz, magam is csak egy kificamodott agyú ember gondolatainak tartottam Silvio Gesell mélyenszántó és eredeti következtetéseit. Minthogy olvasóimnak valószínűleg csak kis része ismeri jól Gesell jelentőségét, kissé aránytalan terjedelemben fogom ismertetni elméletét.

John Maynard Keynes

Gesell sikerekben gazdag német [A luxemburgi határ közelében született, német atya és francia anya fiaként.] kereskedő volt Buenos Airesben, akit a nyolcvanas évek vége Argentínájának különösen heves gazdasági válsága ösztönzött pénzügyi problémák tanulmányozására. Első munkája Reformation im Münzwesen als Brücke zum sozialen Staat címen jelent meg Buenos Airesben, 1891-ben. A pénzről kialakított alapeszméit ugyanebben az évben tették közzé Buenos Airesben, Nervus rerum címmel; ezt azután számos könyv és pamflet követte, míg aztán 1906-ban nyugalomba nem vonult Svájcban olyan emberként, aki némi vagyon birtokában életének utolsó évtizedeit annak a két legtöbb gyönyörűséggel járó foglalkozásnak szentelhette, amely azok előtt nyílik meg, akiknek nem kell a megélhetésük érdekében kereső foglalkozást vállalniuk: a könyvírásnak és a mezőgazdasági kísérletezésnek.

Fő művének első részét 1906-ban adták ki a svájci Les Hautes Geneveys-ben, Die Verwirklichung des Rechtes auf dem vollen Arbeitsertrag, második részét pedig 1911-ben Berlinben, Die neue Lehre vom Zins címen. A két rész együtt jelent meg Berlinben és Svájcban a háború alatt (1916), s ez még életében megérte a VI. kiadást Die natürliche Wirtschaftsordnung  durch Freiland und Freigeld címen, míg az angol változat (Philip Pye fordításában) The Natural Economic Order címet kapta. Gesell 1919 áprilisában mint pénzügyminiszter működött a rövid életű bajorországi tanácskormányban, s utána haditörvényszék elé is állították. Élete utolsó évtizedét Berlinben és Svájcban töltötte, és a propagandának szentelte. Gesellnek sikerült olyan félig vallásos lelkesedést ébreszteni tanai iránt, mint amilyen korábban Henry George körül alakult ki, s egy világszerte sok ezer tanítványt számláló kultusz prófétájává lett. A svájci és német Freiland-Freigeld Bund, valamint számos más ország hasonló szervezeteinek első nemzetközi összejövetelét Baselban tartották meg 1923-ban. Gesell 1930-ban halt meg; azóta az a kultusz, amelyet az övéhez hasonló elméletek kiválthatnak, jórészt más (véleményem szerint kevésbé kiváló) prófétákra tevődött át. A mozgalom vezetője Angliában dr. Büchi, úgy látszik azonban hogy a mozgalom irodalmát a texasbeli St. Antonioból küldik szét, minthogy fő erői ma az Egyesült Államokban találhatók, ahol Irving Fisher professzor – e tekintetben egyedül állva az akadémikus közgazdászok között – felismerte jelentőségét.

Gesell – ama prófétai sallangok ellenére, amelyekkel tisztelői felcicomázták – fő művét hűvös, tudományos nyelvezettel írta meg, noha keresztül-kasul átitatja a szociális igazságosság iránti olyan méretű szenvedély és érzelmi odaadás, amelyet egyesek tudóshoz nem illőnek találnak. Műveinek Henry Georgetól örökölt oldala, noha kétségkívül egyik forrása a mozgalom erejének, legfeljebb másodlagos jelentőségű. [Gesell eltért Georgetól annyiban, hogy kárpótlást javasolt a föld nacionalizálásakor.] Egészben véve a könyv céljának valamilyen antimarxista szocializmus megalkotását tekinthetjük. Reakció ez a laissez-faire-rel szemben, olyan elméletre építve, amely szögesen szembenáll Marxéval, mert a klasszikus hipotéziseket elveti, s a verseny eltörlése helyett kibontakoztatását kívánja. Azt hiszem, a jövő többet fog tanulni Gesell, mint Marx szellemétől. Az érdeklődő olvasó a Natural Economic Order előszavából nyerhet képet Gesell erkölcsi kvalitásairól. Azt hiszem, ennek az előszónak a vonalát követve találhatjuk meg a választ a marxizmusra.

Gesell sajátos hozzájárulása a pénz és a kamat elméletéhez a következőkből áll. Először is világosan megkülönbözteti a kamatlábat a tőke határhatékonyságától, s úgy érvel, hogy a kamatláb korlátozza a reális tőke növekedési rátáját. Ezután rámutat arra, hogy a kamatláb tisztán pénzjelenség; a pénz különös sajátosságánál fogva azzal a tulajdonságával kölcsönöz fontosságot a kamat pénzlábának, hogy alig okoz tartási költséget azok számára, akik vagyontartás eszközeként használják; a vagyon olyan formái pedig, amelyek, mint például az árukészletek, tartási költséget okoznak, csak a pénz által meghatározott standardnek köszönhetik hozamukat. Kimutatja, hogy a kamatláb évszázadok folyamán viszonylag mindig stabil maradt, s ezzel bizonyítja, hogy nem függhet egyszerűen fizikai adottságoktól, hiszen a fizikai adottságok változásának két egymást követő korszak közt összehasonlíthatatlanul nagyobbnak kellett lennie a kamatláb tényleges megfigyelhető változásainál, vagyis (saját terminológiámmal élve) a kamatláb, amely konstans lélektani adottságoktól függ, stabil maradt, azok a tág határok közt ingadozó adottságok pedig, amelyektől közvetlenül függ a tőke határhatékonysága, nem a kamatlábat, hanem azt határozzák meg, hogy a reális tőkeállomány milyen ütemű növekedését teszi lehetővé a többé vagy kevésbé adott kamatláb.

Van azonban Gesell elméletének egy nagy hibája. Kimutatja ugyan, miért csak a pénzkamatláb megléte miatt lehet árukészletek kölcsönadásából haszonra szert tenni (az a párbeszéd, amelyet könyve legelején Robinson Crusoe és egy idegen folytat, igen kitűnő közgazdasági parabola e tétel bizonyítására, egyenrangú a legjobbakkal); de miután megokolta, hogy a kamat pénzlába, ellentétben a legtöbb árukamatlábbal, miért nem lehet negatív, elmulasztja megmagyarázni, miért pozitív a pénzkamatláb. Azt sem magyarázza meg, hogy a kamat pénzlábát (a klasszikus iskola állításával ellentétben) miért nem a termelőtőke hozama szabályozza. Mulasztásának az az oka, hogy elkerülte figyelmét a likviditási igény fogalma. Gesell így csupán félig építette fel kamatlábelméletét.   Minden bizonnyal elméletének e nem teljes voltában rejlik a magyarázata annak, hogy az akadémikus világ képviselői nem méltatták munkáját figyelemre. Eléggé kidolgozta azonban elméletét ahhoz, hogy rátámaszkodva olyan gyakorlati javaslatot tegyen, amelyben a lényeget tekintve talán bennfoglaltatik az, amire szükségünk lenne, noha abban a formában, amelyben javasolta, nem valósítható meg. Érvelése szerint a kamat pénzlába tartja vissza a reális tőke növekedését, s ha ezt a féket eltávolítanák, akkor a modern világban olyan gyors lenne a reális tőke növekedése, hogy talán zérus nagyságú pénzkamatláb válnék indokolttá, ha nem is azonnal, de viszonylag rövid idő múlva. Mindenekelőtt tehát a kamat pénzlábát kell csökkenteni, s ezt, mint Gesell kifejtette, azzal lehet elérni, hogy a pénzt a többi „meddő” jószágkészletekéhez hasonló tartási költséggel terheljük. Ez vezetett a „pénzbélyegekről” szóló híres javaslatához, amellyel elsősorban hozzák kapcsolatba a nevét, és amely elnyerte Irving Fisher professzor áldását. Eszerint a bankjegyek csak akkor maradnának érvényesek, ha – a biztosítási kötvényekhez hasonlóan – havonta ellátnák őket a postahivatalokban árusított bélyegekkel (csakhogy nyilvánvaló ugyanezt meg kellene tenni a bankpénznek legalább néhány formájával is). A bélyegek árát természetesen mindenkor a megfelelő összegben rögzíthetnék. Az én elméletemmel ez akkor lenne összhangban, ha a bélyegek ára körülbelül egyenlő lenne azzal az összeggel, amellyel a pénzkamatláb (ha nem volnának bélyegek) meghaladná a tőkének azt a határhatékonyságát, amely teljes foglalkoztatást biztosító új beruházási volument tenne lehetővé. [Vagyis: a bélyegek ára eltüntetné a különbséget a pénzkamatláb és a tőke határhatékonyságának szóban forgó értéke között. (A szerk.)] A Gesell által konkrétan javasolt megterhelés évi 5,4%-kal egyenértékű. Ez a mai körülmények között túl magas lenne, de az időről időre megváltoztatandó helyes értékhez mindenképpen csak ismételt próbálkozásokkal juthatnánk el.

A javaslat mögött rejlő gondolat egészséges. Valószínűleg lehetne módot találni szerény méretű gyakorlati megvalósítására. Sok olyan nehézség van azonban, amelyet Gesell nem vett észre. Így különösen elkerülte a figyelmét, hogy a pénz nem áll egyedül azzal a tulajdonságával, hogy likviditás-prémiumot tulajdonítanak neki, s ilyen szempontból csupán a mérték tekintetében különbözik sok más jószágtól; különös fontosságát pedig az adja, hogy minden más cikknél nagyobb a likviditási prémiuma. Ha tehát a bankjegyeket a bélyegek rendszerével megfosztanák a likviditás-prémiumuktól, a helyettesítők egész sora lépne a helyükre: bankpénz, látra szóló tartozások, külföldi valuta, ékszer, illetve általában a nemesfémek és így tovább. Mint fentebb megemlítettem, volt idő, amikor valószínűleg a föld birtoklásának (a föld hozamától független) vágya tartotta magasan a kamatlábat; igaz viszont, hogy Gesell rendszerében ez a lehetőség kiküszöbölődhetnék a föld államosítása révén.