Bretton Woods-i rendszer

A II. Világháború utáni pénzügyi kapcsolatok rendezésének elveit 1944-ben az Egyesült Államokban lévő Bretton Woods-ban rögzítették., ami után az egész rendszer a nevét kapta. A rendszer fő vonásai:

• A tőkés világgazdaság devizáit a dollárhoz kapcsolták. A tőkés országok devizáinak paritását az arany mellett a dollárral szemben is rögzítették. A dollár alapul szolgált a különböző nemzeti devizák összehasonlításához. Az aranynak rögzített dollárára volt. A dollár aranyra való beválthatósága – a külföldi központi bankok számára – jelentette az egész rendszer fő kapcsolatát az arannyal.
• A devizák egymásra történő átváltása rögzített árfolyamon történt. A tagországok devizáinak dollárra és aranyra való átváltási árfolyamát az IMF és az egyes kormányok közötti megállapodás alapján állapították meg. Ha egy bizonyos sávtól eltért az árfolyam, akkor a kormányok beavatkoztak.
• Fontos volt a devizák konvertibilitásának minél szélesebb körű biztosítása, amit a nyugat-európai országok 1958-ban tudták megvalósítani.
• A Bretton-Woods-i konferencia elhatározta, hogy létrehozza az IMF-t és a Világbankot. A dollár világpénz funkcióját az USA politikai, gazdasági fölénye biztosította, alapja a külkereskedelem hatalmas volumene, a nagyarányú amerikai tőkekivitel és a nagy amerikai aranytartalékok voltak. 1960-ban kiderült, hogy a Bretton-Woods-i rendszer nem megfelelő. A felerősödő valutaválság az egész rendszer meggyengülését jelezte.

A rendszer válsága

• 1950-es években a nyugat-európai országok és Japán gazdasági fejlődése nagyon meggyorsult. Az erőviszonyokban nagyfokú kiegyenlítődés ment végbe az USA rovására. A dollár egyre nehezebben felelt meg a tartalékvalutával szemben támasztott követelményeknek.
• A dollár meg akarta tartani vezető szerepét. A rendszer válságában jelentős szerepe volt a rögzítet árfolyamoknak. Ha a devizaárfolyam a megengedettnél nagyobb változáson ment át, akkor az állam beavatkozott, de ennek a döntésnek a meghozatala hosszú időt vett igénybe, ezzel teret adva a spekulációs célú tőkemozgásnak.
• A leglényegesebb válság-tényező az USA tartós nemzetközi fizetési mérleghiánya volt. Megkezdődött a kulcsvaluták aranyra és más valutára való átváltása. Nagy arányú aranyvásárlás kezdődött. Az USA tartósan passzív fizetési mérlege csökkentette a bizalmat a tartalékvaluta iránt. Az amerikai kormány nagyon kevés intézkedést tett fizetési mérlegének kiegyensúlyozására.
• A dollár védelmét szolgálta az un. különleges hiteligénybevételi jogok, SDR is. 1969-ben az IMF különleges nemzetközi hitelpénzt bocsátott ki. Az SDR az IMF számláin a tagországok részére megnyitott hitelkeret, amelyből az Alap tagországai befizetésük arányában részesedhetnek. Tehát a legtöbb SDR-t a legerősebb országok kapják. Csak a passzív fizetési mérlegű országok használhatják fel a passzívumuk kiegyenlítésére úgy, hogy az SDR-t átválthatják a számukra szükséges valutára. Az aktív fizetési mérlegű ország köteles elfogadni és mint valutatartalékot felhalmozni, de csak akkor használhatja fel, ha a fizetési mérlege passzív lesz. Az SDR sem tudta a rendszer válságának alapproblémáját feloldani
• 1971-ben felfüggesztették a dollár aranyra való átváltását és első ízben leértékelték a dollárt. Ez a Bretton Woods-i rendszer végét is jelentette. Feladták a dollár aranyra való átválthatóságát és a rögzített árfolyamok rendszerét. Bretton-Woods-i rendszerből csak a devizák egymásra való konvertibilitása maradt meg (de az országok egy részében ez sem korlátlanul).