Biztosítások csoportosítása

A biztosításokat többféle szempont szerint csoportosíthatjuk. A biztosítás tárgya szerint megkülönböztethetünk személy- és vagyonbiztosítást. A kár jellege szerint léteznek kár- és összegbiztosítások. S végül a tartalékképzés szempontjából elválaszthatjuk az élet- és nem-élet-biztosítási területet.

A különböző felosztások más és más szempontokon alapulnak, tehát elvileg nyugodtan létezhetnek egymás mellett. Sok esetben valóban ez is a helyzet. Sokszor használjuk egy szövegen belül a kárbiztosítás, a nem életbiztosítás és a személybiztosítás fogalmakat. A gyakorlatban azonban egyes felosztásoknak a biztosító belső szervezetére nézve eltérő konzekvenciái vannak, s ezért, mint egymás alternatívái jelenhetnek meg. A szabályozás is meghatározhatja, hogy mi az elsődleges felosztás. Ez a helyzet jelenleg Magyarországon, ahol az uniós szabályozás miatt a biztosításokat elsődlegesen élet- és nem életbiztosításokra osztjuk. De vegyük sorba a dolgokat.
Először tisztázzuk néhány fogalom jelentését, és szóljunk néhány szót a kártérítések lehetséges formáiról.

Biztosítási összeg: a biztosító által a biztosítási szerződés alapján teljesítendő kifizetés maximális összege.

Biztosítható érték: a biztosítás tárgyának értéke.

A kár nagysága: a bekövetkezett kár, veszteség tényleges értéke.

Kárösszeg:
a biztosító által alkalmazott kártérítési rend alapján a konkrét esetben a kár nagysága és a biztosítható érték alapján meghatározott összeg.

Kártérítés összege: a kárösszegből ténylegesen kifizetésre kerülő összeg.

A kártérítésnek először is felső határt szab egy nagyon fontos szabály, miszerint “a káron nem szabad nyerni”, vagyis a kártérítés maximum akkora lehet, mint a kár nagysága. Ez a szabály azért fontos, mert ez tartja a biztosítót és az ügyfelet “egy táborban”, vagyis ez ösztönöz arra, hogy ne csak a biztosító, hanem az ügyfél is próbálja meg elkerülni a kár bekövetkezését. Ha ugyanis a káron nyerni lehetne, akkor az ügyfél érdeke nem a kár elkerülése, hanem annak bekövetkezése lenne. S az ügyfél jóval többet tehet a kár bekövetkezéséért, mint amennyit a biztosító annak elkerüléséért.

Másodszor lehetséges olyan eset, hogy a biztosító megállapítja, hogy a bekövetkezett kár nagysága 1 millió Ft, a kárösszeg és a kártérítés összege pedig 500 ezer Ft. Ez a jellemző az ún. “alulbiztosítások” esetében. Alulbiztosításnak nevezzük azt az esetet, amikor a biztosítási összeg kisebb, mint a biztosítható érték, tehát a biztosított vagyontárgy tényleges értékének nagysága. Ilyenkor a kárbecslő nem csak azt állapítja meg, hogy mennyi volt a kár, hanem azt is, hogy mekkora lehetett volna összesen, vagyis mennyi volt eredetileg a vagyontárgy értéke. Ha azt állapítja meg, hogy a vagyontárgy (példánkban a lakás) értéke 10 millió Ft, de csak 5 millió Ft-ra volt biztosítva, akkor a biztosító úgy gondolkodik, hogy a 10 milliós vagyontárgyat ő és az ügyfél együtt biztosították 50-50%-os arányban. Vagyis a bekövetkezett kárt is 50-50%-os arányban viselik, 1 milliós kár esetében 500 ezret a biztosító, 500 ezret pedig az ügyfél. Ez a módszer ösztönöz az alulbiztosítás elkerülésére, hiszen az káros a biztosítónak (egy értékesebb vagyontárgyban a tűz, a betörő stb. eleve nagyobb kárt tud tenni, mint egy kisebb értékűben). Ebben a példában a kártérítés az ún. pro-ráta elv alapján történt. De nem minden esetben használják (nem minden esetben használható) ez a kártérítési elv.
Az “első kockázat” (premier risk) elven működő kárbiztosítások esetében a kárösszeg a biztosítási összeg erejéig megegyezik a kár összegével. Ha a kár nagysága meghaladja a biztosítási összeget, akkor, a kárösszeg a biztosítási összeggel egyenlő. Ezt az elvet alkalmazzák például egyes orvosi költség-biztosításoknál, ahol a biztosítható érték nem állapítható meg.
A “teljes érték” elv szerint a kárösszegnek nincs felső határa, mint az előbb a premier risk elvnél. Itt a kárösszeg mindig egyenlő a kár összegével. Ezt az elvet alkalmazzák a legtöbb felelősségbiztosításnál.
A kártérítés összege több tényező miatt térhet el a kárösszegtől. A biztosítók általában kizárják a kis kárösszegű, ún. bagatellkárok kifizetését, hiszen ezek általában nem jelentenek különösebb problémát a biztosítottnak, viszont a kárrendezési procedúrájuk ugyanolyan költséges, mint a nagy károké. Ráadásul a bagatellkárok száma sokkal nagyobb, mint a nagyobb károké.
A bagatellkárok kizárásának elvéhez hasonlít az önrészen belüli kárösszegű károk kifizetésének elutasítása. Mivel az önrész nagyságát általában a biztosított választja meg, azt is mondhatnánk, hogy itt a biztosított maga dönti el, számára mi a bagatell-kár. A gyakorlatban azonban sokszor mégsem erről van szó, hiszen a magas önrészű, tehát relatíve olcsóbb biztosításokat a kevésbé jobb anyagi helyzetben lévők kötik, míg az alacsonyabb önrészű, tehát drágább biztosításokat a tehetősebbek, akiknek magasabb összegnél érne véget a kár bagatell jellege.
A biztosító a kárösszeghez képest kisebb kárfizetéssel bizonyos esetekben a kármegelőzési tevékenységre ösztönzi a biztosítottat, illetve a morális kockázat hatását próbálja ellensúlyozni. Ezért, ha a biztosító a kármegelőzés, vagy a már bekövetkezett kár csökkentésére irányuló intézkedések hiányát észleli, akkor a kártérítést a kárösszegnél kisebb értékben állapítja meg.
Vannak azonban olyan biztosítástípusok, ahol a kárbecslés fent leírt eljárása eleve kilátástalan. Képzeljük el például, hogy az életbiztosítások esetében a biztosító kárbecslőt alkalmaz! A hozzátartozók bejelentik a biztosított halálát, tehát a kárt, s a kárbecslő kimegy a helyszínre, felméri, hogy mennyire halt meg a biztosított, mennyire hiányzik a hozzátartozóknak stb. Nyilvánvaló, hogy ez abszurd, s ezért itt csak a biztosítási esemény bekövetkezését kell bizonyítani. A kártérítés a biztosítási szerződésben előre meghatározott összeg, ezért nevezzük ezeket a biztosításokat összegbiztosításoknak. Az életbiztosítások tipikus összegbiztosítások.
Érdemes még megjegyezni, hogy némely biztosítástípus átmenetet képez az összeg- és kárbiztosítások között, vagyis elképzelhető, mint összeg- s mint kárbiztosítás is. Ilyen például a balesetbiztosítás, amely összegbiztosítás, ha a baleset következtében bekövetkező maradandó egészségkárosodás mértékében egy előre meghatározott összeg bizonyos százalékát fizeti a biztosító, s kárbiztosítás, ha a biztosító a baleset bekövetkezése miatt szükségessé vált orvosi költségeket téríti meg.

A biztosítások csoportosítása a biztosítás tárgya szerint

A biztosítás tárgya szerint két fő csoportba oszthatjuk a biztosításokat: az egyéneket életükben, testi épségükben, egészségükben fenyegető károk anyagi következményei ellen védelmet nyújtó személybiztosításokra, illetve a dolgokban esett károk kompenzálására szolgáló vagyonbiztosításokra. A személybiztosításokat tovább bonthatjuk:

  • élet-,
  • baleset-, és
  • betegség-biztosításokra.

A személy-vagyon felosztási szempont tükröződött például Magyarországon a régi Állami Biztosító felépítésében, ahol az egységes személybiztosítási részleggel álltak szemben a különböző vagyonbiztosítási (gépjármű, vállalati vagyon, lakossági vagyon) részlegek. Ez a felosztás ugyanakkor némileg elavult, s tükrözi az úgynevezett „szocializmus” sajátos biztosítási kínálatát is. Jó néhány biztosítási fajta, mint például az orvosi felelősségbiztosítás vagy a jogvédelmi biztosítás csak nagyon erőszakoltan sorolható a vagyonbiztosítások köré, miközben nem tekinthetők személybiztosításnak sem.

A biztosítások csoportosítása a kár jellege szerint

A címben említett “kár jellege” kifejezés, a kár lehetséges tulajdonságai közül egyetlenegyre utal, mégpedig arra, hogy a potenciális kár nagysága elvileg – esetleg gyakorlatilag – felmérhető-e vagy sem. Az elvileg és gyakorlatilag felmérhető nagyságú károkra kárbiztosítás, az elvileg vagy csak egyszerűen gyakorlatilag felmérhetetlen nagyságú károkra pedig összegbiztosítás köthető.
A két biztosítástípus közti különbséget fentebb már részletesen kifejtettük. Összefoglalva:

A kárbiztosítás esetében a biztosító kártérítése a kár tényleges nagyságától függ.

Az összegbiztosítások – pl. az életbiztosítás – esetében viszont a kártérítés a szerződésben előre kikötött biztosítási összegen alapszik.

A biztosítások csoportosítása a tartalékképzés szempontjából

A tartalékképzés szempontjából az életbiztosítások teljesen eltérnek a többi biztosításfajtától, vagyis az összes nem-életbiztosítástól. Ennek oka alapvetően a tipikus szerződési tartamok különbségében keresendő, továbbá abban, hogy ez alatt a tartam alatt valamely markánsan kirajzolódó, s egyértelmű tendenciájú változást mutat-e a kárvalószínűség. Nézzük meg tehát, hogy e szempontok szerint mi a különbség a két említett biztosítási kategória között.
A tipikus életbiztosítási szerződés többéves, sőt több évtizedes tartamra szól. A halandósági valószínűség a szerződés tartama alatt állandóan nő, s a tényleges halálozás az egész állomány vonatkozásában várhatóan – kis ingadozással – az elméletileg várt érték körül alakul. Mindezekből, s abból, hogy – ellentétben például a vagyonbiztosításokkal – az életbiztosítások esetében csak maximum egy kár következik be az egész tartam alatt, az adódik, hogy a biztosító az életbiztosítások esetében a tartam alatt összesen befizetett díjat használja fel kárkifizetésre, tehát a díjak nagy részét állandóan félreteszi, tartalékolja. Ennek következtében az életbiztosítónak nagy, stabil, hosszú távú tartalékai vannak.
Tipikus nem életbiztosításnak tekinthetjük például a vagyonbiztosításokat. (A személybiztosítás-vagyonbiztosítás és az élet – nem-élet csoportosítás között az a különbség, hogy a személybiztosításokból kivesszük a baleset és a betegségbiztosításokat, és átsoroljuk a nem-életbiztosítások közé, a vagyonbiztosítások mellé, mivel biztosítástechnikai szempontból inkább azokhoz hasonlítanak.) A tipikus vagyonbiztosítási szerződést – ellentétben az életbiztosítással – egy évre kötik (még ha általában automatikusan meg is hosszabbítják a következő évben). A szerződés megújításakor általában – speciális tényezőktől eltekintve – ugyanaz a kockázat, mint az előző évben. Nem kell tehát folyamatosan gyűjtögetni (vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint az életbiztosítások esetében) a díjakból a tartalékokat. A vagyonbiztosítások esetében az adott évi díj alapvetően az adott évi kárt fedezi. A vagyonbiztosítások káringadozása viszont – szemben az életbiztosításokéval – nagyon szeszélyes. Ezért a vagyonbiztosítás egyes években nyereséges, míg másokban veszteséges.
Az életbiztosítás – nem életbiztosítás felosztás együtt jár egy szervezeti következménnyel (az EU szabályozása szerint): sok országban – így Magyarországon sem – nem működhet olyan biztosítótársaság (a „szerzett jogon” így működők kivételével), amely mind élet-, mind nem életbiztosítással egyaránt foglalkozik (ezek az ún. „kompozit” biztosítók). Ennek oka pontosan a vagyonbiztosítások sokszor hektikus káralakulása, ami a veszteséges években esetleg arra csábítaná a cég vezetőit, hogy a veszteséget az életbiztosítások stabil tartalékából fedezzék. Hogy ez ne fordulhasson elő, hozták ezt az EU által is átvett, szétválasztásra vonatkozó intézkedést.
A biztosítások két fő csoportját (élet – nem élet) szokták biztosítási ágaknak is nevezni. A fő csoportokon belüli alcsoportokat pedig biztosítási ágazatoknak.

[Dr. Banyár József: A biztosítás gazdaságtan alapjai]

Önnek mi a véleménye?